Persze, a bürokrácia útvesztőiben tévelygő állami illetékesek most sem látják a fától az erdőt: a karácsonkői kórház hiányzó hatósági engedélyeiről beszélnek, papírokat keresnek, az ügyészek vizsgálódnak, Orban és csapata pedig várja, hogy mielőbb egy bűnbakra mutathassanak. Eszük ágában sincs lemondani, a túlterhelt egészségügyi miniszter előbb a teljes lakosság felelősségét emlegette, aztán finomította értelmetlen nyilatkozatát, mondván, az eddigi egészségügyi miniszterek felelősségére gondolt. Elég nehéz is lett volna elmagyaráznia mindazoknak az egészségügyi alkalmazottaknak, akik e nehéz járványhelyzetben mentik a menthetőt, hogy ők ugyan miért, hogyan lennének felelősek.

A tűzvédelmi és biztonsági előírásokat nyilvánvalóan szigorúan be kellene tartani a kórházakban, ám a döbbenetes karácsonkői esetért nem okolható csak és kizárólagosan egy meghibásodott szerkezet. Végzetes rendszerhibáról beszélhetünk: a kórházakban kényszermegoldásokat keresnek, a koronavírusos betegeket kezelő orvosi személyzet pedig túlterhelt. Mégis a kormány retorikájában jobbára csupán számok szerepelnek, mintha az intenzív osztályokon lévő ágyak és lélegeztetőgépek száma önmagában megoldaná az egyre súlyosbodó problémát. A hivatalos diskurzusban kevés szó esik arról, hogy a kórházakban nem csupán további ágyakra lenne szükség, hanem személyzetre is, hiszen az orvosok, asszisztensek, ápolók egyre nehezebben bírják a növekvő terhelést, lassan teljesítőképességük határához érkeznek. Orbannak és társainak tudomásul kellene venniük, hogy az intenzív osztályokon életet mentők, illetve a más osztályokon gyógyítók nem csupán akkor érdemelnek figyelmet, amikor egy kollégájuk tűzoltóként kényszerül életet menteni, hanem látniuk kellene azt is, hogy a kórházakban dolgozók nem felhúzható robotok, hanem emberek.

A fővárosi Pantelimon kórházból a tegnap jelezték az intenzív osztály orvosai, négy kollégájuk megfertőződött, egy másik nem bírta a terhelést, kidőlt, így hárman maradtak, és segítséget várnak, mert már nem bírják, úgy vélik, embertelen körülmények között kell helytállniuk. Hasonló hangokat lehetett hallani Temesvárról is, ott a fertőzött betegeket kezelő kórház vezetője jelezte, több orvoskollégájának fogytán már az ereje.

Miközben tehát Orbanék a kórházi ágyakat számolják, arra is kellene gondolniuk, mi történik akkor, ha maguk az emberfeletti erővel gyógyítók – orvosok, asszisztensek, ápolók – is ágynak esnek, ha nem bírják tovább az erőltetett menetet? Miként pótolják a pótolhatatlant, hogyan magyarázzák majd el a súlyos betegeknek, hogy három évtized rossz politikai döntései miatt alig maradt esélyük a gyógyulásra?