Amint az sajnos várható volt, igen kevés időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a legfrissebb egészségügyi rendszerbeli tragédiát, a karácsonkői kórház intenzív osztályán történt, eddig több mint tíz áldozatot követelő tízesetet követően a szaktárca megtalálja a bölcsek kövét, mely megoldja mindazokat a problémákat, melyek ehhez hasonló esetekhez vezetnek, vezettek.
Nelu Tătaru miniszter hétfő esti, televízióban elhangzott kijelentései szerint elsősorban egy alapos takarításra van szükség a kórházigazgatók között, másodsorban pedig az intézményeknek sürgősen vissza kellene kerülniük a szaktárca alárendeltségébe. Ráadásul a román egészségügy jelenlegi vezére a számokkal sem fukarkodott, a vezetők nyolcvan százalékát menesztené, ha kizárólag rajta múlna, jelenleg ugyanis a kórházak többsége a megyei önkormányzatokhoz tartozik.
Abban Tătarunak kétségkívül igaza van, hogy sok igazgatónak akár már ma más állás után kellene néznie, hiszen csak a koronavírus-járvány beköszönte óta egymást érik a hírek a rosszul, nagyon rosszul vagy sehogy sem irányított kórházakról (emlékezzünk csak a Suceava megyei sürgősségi kórház körüli, tavasszal kirobbant botrányra). Csakhogy a menesztések önmagukban nem oldanak meg semmit. Ezek tisztségek ugyanis, mint sok más ebben az országban, kevés kivétellel politikai sógorság-komaság alapján osztatnak ki (látszatvizsgákkal álcázva). Így semmilyen biztosíték arra nézve, hogy a következő vezető rátermettebb, alkalmasabb lesz, mint az elődei, és nem csak a zsíros állás kedvéért vág bele a kalandba. Ráadásul ezt a praktikát az sem befolyásolja (amint a múltban sem tette), hogy a bársonyszék elfoglalása a minisztériumtól vagy az önkormányzattól függ-e, hiszen minden szinten lehet intézkedni a „jó emberek” érdekében.
És ezzel máris elértünk a miniszter úr második bölcs elképzeléséhez. Nagyon úgy tűnik, Tătaru úr elfeledte, hogy pár évvel ezelőtt – hosszú vajúdás után – a decentralizáció nevében miért is kerültek ezek az intézmények a helyi döntéshozó testületek alárendeltségébe. Végre valakik felismerték, hogy hasznosabb, ha a beruházások, eszközbeszerzések nem húzódnak évekig a bukaresti totojázás miatt, és nem kell folyamatosan a minisztériumnál kilincselni, kunyerálni mindenért.
Távolról sem világos, a miniszter úr miért gondolja úgy, hogy a rendszer súlyos problémáira, az anomáliákra a megoldás a már több rendben elbukott központosítás? Mitől lesz jobb, ha holnaptól ismét több száz kilométerre döntenek majd egyik-másik egészségügyi intézmény ügyes-bajos dolgairól, legyen szó ingatlanok állapotáról, felszereltségről, ellátottságról vagy éppen a vezetőségről? Üres fenyegetések és a már sok szempontból kaotikus rendszert még jobban fejre állító lépések helyett sürgető lenne immár valós reformot véghezvinni, csökkentve az ágazat átpolitizáltságát, átlátható és elégséges finanszírozással, kevesebb és ésszerűbb távirányítással kivezetni a súlyosan sérülékeny és minduntalan kiszipolyozható állapotból. Minőségi, megbízható, a válsághelyzetekben is helytállni képes rendszer ezek nélkül nem lehetséges.