Szóval levegős, átlátható a terep. Így gyorsan megtalálom, amit keresek, és mit ad Isten, a kezembe kerül egy kis könyvecske. Semmire sem használható, de valószínűleg nem véletlenül tartottam meg. Emlék, kordokumentum. A katonakönyvem.

Át is megyek a gyermekhez, és mutatom, hogy ne mije van anyádnak! Nem érti, hát hogyan is érthetné? Én sem értem, nem értettem már akkor sem. A gyermek kíváncsi, hát elkezdek mesélni, magyarázni. Hogy annak idején… mindenképp a múlt században, az egyetemista lányoknak is kötelező volt a katonai kiképzés. Na, már itt elakadunk, mert ma a fiúknak sem kötelező, emiatt aztán pláne nem érti az egészet. Az évek alatt nem egy kérdésük volt a gyermekeinknek a mi valamikori, setét életünkkel kapcsolatban, és meresztették a szemüket rendesen. Most is ez történik. Mutatom, hogy még valami rangom is van, ezen már röhögünk. És elkezd pörögni a film, a gyermek kikerekedett szemmel hallgatja a régi sztorikat…

Amikor tanévkezdéskor a kezembe nyomták a nyári, téli katonai cuccaimat, az ölemben vittem hazáig, és úgy sírtam, mint egy hároméves gyermek. A bakancs kilógott a kupacból, és én már láttam magam ezekben a göncökben. Hát nem volt örömünnep beöltözni minden szerda reggel hatkor, főleg, hogy a téli mundér és a bakancs egy számmal kisebb lévén szorított is, és fagytam meg bennük. Amikor nem mínusz fokban gyalogoltunk, egy agyonfűtött teremben mondtak nekünk órákon át valamiket, amikbe általában belealudtunk. Ülve, mintha jegyzetelnénk. Tavasszal, nyáron árkot ástunk, célba lőttünk, fegyvert pucoltunk, ujjé! Voltak nálam ügyesebbek, nekem egyik sem ment. A célba lövés azért nem, mert egyszer gyermekkoromban láttam egy filmet, ahol egy eldugult puskacső miatt szétment a célba lövő feje. Ezért mindig, miután bemértem a célt, elfordultam… Amikor délben szétszedtük a fegyvert és alaposan megpucoltuk, mire a végére értünk, én az agyonsikált fegyvercsövet sikeresen belenyomtam a földbe. Nagyon örült a többi lány, amikor újra kellett kezdenem, és rám várt az egész szakasz (vagy mi?). Kétévenként háromhetes nyári továbbképzést kaptunk. Amikor mindenki már vakációra utazott, a strandon süttette magát, mi napi nyolc órát ezekkel a fent említett „fontos” dolgokkal töltöttük az időnket. Hárman voltunk színisek. Az orvosis, gyógyszerészetis lányokkal nyomtuk ezt az őrültséget, barátságokat kötöttünk, mindenek ellenére még jókat szórakoztunk is. Fiatalok voltunk, belefért az időnkbe. Azért egy alkalommal megkérdeztem a – kivételesen vagány – kapitánynőnket, hogy oké, a majdani orvosoknak háborús helyzetben hasznukat vehetik, de velem mi lesz? Ha lőni, árkot ásni ők sem tanulnak meg tökéletesen, azért mégis ellátják a sebesülteket. De én mit csinálok, elmondok egy verset? Ahhoz nem kell három év katonai képzés és valami rang. Megróhatott volna, de kacagott. És mindig elnézte, ha mellé lőttem.

Ezeket meséltem a kikerekedett szemű kamaszomnak. Hogyan érthetné, ha én sem értettem?

Ui. Azt elfelejtettem mondani, hogy három év után vizsgáztunk. Na, arra már nem emlékszem…