Ahhoz, hogy egy író megírja egy másik neves író életrajzát, szerintem oly mértékben kell hasonulnia a választott szerzővel, hogy senki ne ismerje fel azt a „légáramlást”, amely eközben átsuhan felettük, és viszi a „megmagyarázás” szándékát is. Többletnehézség egy más nemzet hírességét – lehetőleg – hitelesen ábrázolni. Különösen, ha ez a két nép történelmi kutya-macska barátságot élt meg.
André Maurois a XX. század kedvelt regényírója, aki hangsúlyozni szándékozta franciaságát azzal, hogy lemondott nagykereskedő apjától örökbe kapott családi nevéről (Herzog). Maurois angolbarát lesz (ehhez a második világháború is hozzájárult), az angol nyelv kitűnő ismerője, aki úgy véli, hogy Byron életrajza nem teljes Shelleyé nélkül, s a két költő barátságát szem előtt tartva írja meg élete regényét: Ariel, magyarul Költő a máglyán.
Mint a műfaj (életrajzok) elismert alkotója, először Marcel Proustról ír (inkább tanulmányt), aztán Balzac életéről (Prométheusz vagy Balzac élete) – a görög mitológia titánjához hasonlítja Balzacot, aki égi tűzzel teremtette meg a lelkes embert. A három Dumas, három nemzedék (nagyapa, fia, unoka) élete izgalmas olvasmány örökléstani szempontból is (ezt olvastam el annak idején).
„Aki túl korán olvassa a remekműveket, nem érti és megcsömörlik tőlük.” Ha az úgynevezett „nehéz” irodalmi, filozófiai tartalmú olvasmányokhoz nincs értelmüket oldó türelem – tapasztaltam valahányszor egyetemet végzett könyvbarátoknál, amikor egy összetett mondat értelmét keresve és nem találva végleg becsukták a könyvet.
„A siker napjaiban mindig csodálkozunk rajta, hogy milyen sokan fedezik fel magukban a jó barátot.” Bizony! Úgy vélem, hogy a képességekben és a jellemben szegényebb embertársunk is remél egy futó fénycsóvát, ha a „nagyember” közelébe kerülhet.
Fejezzük be egy kétes igazsággal, de ezt is Maurois írta: „Ha egy író megír egy nőt, az meg is halt számára.” Vajon?
