A jogalkotási szempontból elképesztően halvány, legfennebb politikai nyilatkozatnak tekinthető törvénynek, amint az beterjesztésekor is egyértelmű volt, egyetlen jól körbeírható célja van: újabb cinikus fricska és koki az erdélyi magyarság fején, ismételt jelzés, hogy hol is a helyünk, és hogyan is illene viszonyulnunk a száz évvel ezelőtti történelmi pillanathoz, Nagy-Románia létrejöttéhez. Ünnepelve természetesen. És hogy e téren mennyire egységes a felfogás a román oldalon, jól példázza az összhang és szorgalom, amitől a törvény kétszer is szinte átrepült a parlamenten.

Minden zavaró és dühítő jellege ellenére, sajnos azt is látni kell, hogy ez a jogszabály csak halvány őszi/tavaszi fuvallat ahhoz képest, ahogy a román politikusok egy része alakítaná törvényekkel a magyarság sorsát Erdélyben. A minap hangzott el az RMDSZ egyik kampányműsorában, hogy csak az elmúlt öt évben meghaladta a tizenötöt (2004-ig számítva ez a szám 35 fölötti) az olyan törvénykezdeményezések száma, melyeknek egyértelműen a magyarság a vesztese. Három egyenesen a járvány közepette született. Az ötletskála igen széles, az etnikai zászlók betiltásától a román nyelv kizárólagosságának érvényesítéséig a közigazgatásban, oktatásban, sőt, az audiovizuális térben, de javasolták a román nemzeti szimbólumok székely (szó szerint) megmozdulásokon elkövetett „meggya­lázásának” igen szigorú büntetését, no meg a Trianon-törvény egy sokkal súlyosabb változatát, amely egyenesen eltiport volna minden ellenvéleményt, eltérő értelmezést.

Fontos megemlíteni, hogy a kezdeményezők többnyire ugyanazok, összesen hét-nyolc honatyáról van szó. Közülük kiemelkedően szorgalmas a Népi Mozgalom Pártjának Maros megyei szenátora, Marius Pașcan, valamint Mihai Bogdan Diaconu független képviselő. Ötleteiket figyelve a Nagy-Románia Párt felejthetetlen vezére, a jobblétre szenderült Corneliu Vadim Tudor, valamint kebelbarátja, a polgármesterként Kolozsvárt több mint egy évtizednyi hagymázas közállapotba kényszerítő, majd ámokfutását a parlamentben folytató Gheorghe Funar neve ötlik az ember eszébe. Bár utódaik nyomukba sem érnek, és kezdeményezéseik nagy része tiszavirág-életű, azért olyan is akad, amely egészen a plénumig eljut. Ez a jelenség pedig jól mutatja, hogy a fent említett urak nincsenek egyedül az abszurd elképzeléseikkel, csak a többiek egy fokkal megfontoltabbak, finomabb eszközökkel dolgoznak. A most elfogadott Trianon-törvény ugyanolyan jó példája ennek (elmaradtak belőle a csillagászati bírságok és a börtönbüntetés lehetősége), mint az elmúlt évek esetenként ügyesen álcázott, de a magyarság jogainak csonkítására hivatott számos jogszabálya, például azok, amelyek a szabad anyanyelv- és szimbólumhasználatot korlátozzák. Az ugyanis teljesen biztos, hogy magyarságunk iránt a román politikum – kevés kivétellel – ugyanazzal a „szeretettel” viseltetik.