Demeter J. Ildikó
Hiába reméltük, hogy visszafogottabb lesz az idei választási kampány, ha nem másért, a járvány miatt, ám a román pártok mit sem törődnek azzal, hogy már tízezernél több halálos áldozatot gyászolnak az országban, hogy jelenleg százezernél több ismert koronavírusos betegünk van (és valószínűleg milliónál több olyan, aki nem került nyilvántartásba), hogy a kórházak és az ott dolgozók már alig bírják a terhelést, a gyermekek az otthon ülést, hogy a gazdaság, a kultúra, az élet takaréklángon pislákol – van, akinek ilyenkor is futja ízléstelen, rossz színjátékra.
Ismét fellángolt a vita a speciális nyugdíjak körül. Hétfő este több hírtelevízióban is ez volt a fő téma, SZDP-s, NLP-s, USR–PLUS-os és PMP-s honatyák estek bőszen egymásnak. A vita azonban távolról sem komoly: az extra juttatásoktól dagadó törvényeket a bukaresti parlament szavazta meg sorban egymás után, folyamatosan bővítve a kivételezettek körét, és érdekes módon ezek a jogszabályok sem az alkotmánybíróság, sem az ombudsman szűrőjén nem akadtak fenn soha, holott épp a polgárok közötti egyenlőtlenségeket szentesítették. A közfelháborodás hatására aztán minden párt kidolgozott egy-egy „javító” tervezetet: az egyik eltörölte volna a különnyugdíjakat, csakhogy azt már elkaszálta a taláros testület, a másikat, amely 85 százalékban megadózta volna a pofátlanul magas ráadás nyugdíjakat, a nép ügyvédje támadta meg, mert diszkriminatívnak ítélte. Persze az alkotmánybíróság és az ombudsman is a kedvezményezettek közé tartozik, és még a bírók is, akik az igazságszolgáltatás függetlenségének nevében kerültek ebbe a kasztba. Arról az igazságszolgáltatásról van szó, amely 30 év után sem jutott a forradalom perének végére, amely a bányászjárások ügyére sem tett pontot, amely öt éve kotol a Colectiv-tűzvész és Gabriel Oprea volt belügyminiszter jóval egyszerűbb, egy rendőr halálát okozó ügyén – hogy csak néhány nagy adósságot említsünk.
Arról, hogy a parlament tagjai mennyire érdemlik meg a különnyugdíjakat, mikor csapnivaló törvényekkel dolgoznak meg busás fizetéseikért, már több kötetnyit írtak, de nagyot tévednek, akik azt hiszik, hogy ennek a mandátum végi lemondásosdinak valaki bedől. A választók zöme azt tartaná méltányosnak, ha egyáltalán nem lennének különnyugdíjak, hanem mindenki a befizetései alapján kapná meg időskori járulékát. Aki évtizedekig dolgozott, joggal várja el, hogy 65 év fölött ne legyenek megélhetési gondjai, és azt is, hogy senki ne űzzön csúfot belőle, főleg nem azok, akik közpénzből dőzsölnek, és közben azt hangoztatják, hogy a közönséges nyugdíjak növelése túlságosan megterhelné az államháztartást. Most ugyan minden párt programjában szerepel a nyugdíjemelés – a szociáldemokratákéban is, akik nem adták meg, és a liberálisokéban is, akik az időseken spórolnának –, de hát kampány van, ígérni lehet. Mivel azonban az eddigi „megvalósítások” inkább a politikusok, mint a lakosság jólétét szolgálták, a ripacskodással talán épp arról próbálják elterelni a figyelmet, hogy sem a kormányt, sem az ellenzéket nem érdeklik az emberek valós gondjai.
