A szigorú meghatározás szerint az a távolság és nézőszög az, amelyből a szemlélő valamely térbeli jelenséget áttekint. Hát ez elég száraz szöveg. A művészeti sem sokkal jobb: az ábrázolt tárgy valóságos térbeli elhelyezkedésének, főképpen harmadik kiterjedésének érzékeltetése a vonalak, színek bizonyos módszer szerint történő alkalmazásával. Na, ettől sem lettünk sokkal boldogabbak.
Aztán végre valami biztató: távlat. Ez már közelít ahhoz az átvitt értelembeli megfogalmazáshoz, amelyben talán a legtöbbet használjuk ezt a szót. A sajtó nyelvén a perspektíva az az időbeli távolság, amelyből valamely eseményt, rendszert, elmúlt dolgot látunk, megítélünk. Lássunk egy példamondatot: „A múltat helyes perspektívából kell megítélni.” „Évtizedek perspektívájából már másképp látjuk a dolgot.” Ha visszatérünk a távlat szóhoz, az kicsit a jövőt, a reményt is jelenti, a nyíló látószöget, a jobb kitekintés lehetőségét, a fejlődést. Persze, mindez sok mindentől függ, hiszen ha a béka perspektívájából szemléljük a valóságot, az nem túl biztató jövőt vázolhat. Ennek ellentéte a madártávlat, ami ugyanannak a valóságnak teljesen más látásmódját, így értelmezését is eredményezheti.
A szó maga a latin perspiciere (keresztüllát, átlát) származéka. Képzőművészetben a perspektíva szabályainak megfelelően szerkesztett képen megkülönböztethető a részletek távolsága (az emlegetett távlat), a kép mélysége. Más keresőoldalakon barangolva is ismerős értelmezésekbe botolhatunk: „átvitt értelemben egy terv, életpálya várható sikerességére utal, máskor arra, hogy egy nézőpont elég hatékony a megfigyelt jelenség áttekintésére.”
De miért is járom körbe e fogalmat? Mert nemrég volt éppen harminc éve, hogy Békésre érkeztünk; mert lassan egy éve, hogy nem veszek részt a városi politikában; mert több, mint tíz hónapja élünk együtt a vírussal. Megannyi ok arra, hogy más perspektívából lássam a világot, mint eddig. Az eltelt harminc békési év egy alap, ahonnan körülnézhetek, és megállapíthatom, hogy az idő könyörtelenül telik, hogy befogadtak, hogy itthon érzem magam, hogy mindezek mellett mindig erdélyi maradok lélekben, s hogy mindez éppen így jó. Jó, mert magamat tudom mutatni úgy, ahogy vagyok, minden máz nélkül, és így, őszinte pőreségemben fogadtak el olyannak, amilyenné itt lettem. Sokaknak elkoptatott szöveg, hogy itthonról hazamegyek Sepsiszentgyörgyre, és onnan, otthonról meg hazajövök Békésre, de nekem ez a való igazság. Mint ahogy az Mikes Kelemen örök mondata is, aki úgy megszerette Rodostót, hogy el nem feledhette Zágont. Az aktív politikából kivonulva pedig kis képzeletbeli kaján ördögöcske költözött az egyik zsebembe, aki folyamatosan figyel, és meg-megbök, ha azt észleli, hogy valaki másképp viszonyul hozzám, mint mikor még alpolgármester voltam. Érdekes, hogy nem túl gyakran mocorog ez a jószág, s ha nagy ritkán igen, akkor is valaki „tanult” ember huncut voltára világít rá. Az igazi, „egyszerű” emberek részéről semmilyen megkülönböztetést nem észlelt. És ez a lényeg, hisz a popóját ki-ki megtanulhatta tisztán tartani, nem kell ehhez a mások „nyelvi” segítsége.
A vírus meg itt ragadt velünk és sajnos meghatározó módon befolyásolja mai világunkat és jövőnket. Ebben a helyzetben a legfontosabb feladatunk megtalálni azt a helyet, ahonnan a legjobb perspektíva nyílik a védőoltás utáni jövőre, a közös Kárpát-medenceire.