Reggel, negyed kilenc. Noha szabályosan világít az internetes jelerősítő hat pici zöld égője, a másodikos kisdiák szobájában még sincs internet. Negyedóra múlva kezdődik az online óra. Kapkodás. Ugyanez történt este is, akkor viszont a zöld égőcskék sem égtek rendesen.
A megoldás ugyanaz: routert újraindítani, majd várni pár percig. A recept hatékony, működik a rendszer. Nem gyakori ez a beavatkozás, de előfordul. Mindig résen kell lenni, bevetésre készen, hogyha valami műszaki hiba adódik, lehessen gyorsan orvosolni. Amennyiben lehet, természetesen.
Véget ér a tanítás, pár apróság még beszélget egymással a számítógép képernyőjén, házi feladatot is oldanak. Kedvesek, bűbájosak. Vélhetően lelkük mélyén azt a pillanatot várják, amikor nem képeslapnyi arcokat láthatnak a képernyőn, hanem egymást, szemtől szembe az osztályteremben, azt a pillanatot, amikor szünetben újra együtt rohangálhatnak, mint rég, az iskola udvarán. De nem tudják, mennyit kell még várniuk.
Így telnek a napok, furcsán, megszokhatatlanul. Nem elég, hogy működnek a szerkezetek, van internet, villanyáram, számítógép, egy amatőr „tűzoltónak” is résen kell lennie pár órát délelőttönként, ha esetleg műszaki meghibásodás adódik, ugorjon, s oldja meg, ha tudja. Van, aki tudja, mert éppen munkaeszköz számára az internet és a számítógép, de mi történik akkor, ha mégsem mennek zökkenőmentesen a dolgok?
Mi történik azokban a családokban, otthonokban, ahol nincs műszaki segítő a gyermekek közelében? Mi történik ott, ahol nincs külön gyermekszoba, internettel felvértezve, netán még számítógép sincs? Esetleg a villanyáram is hiányzik? Ahol a szülők nem tudnak hirtelenjében egy újabb laptopot vásárolni a diáknak, vagy ahol nincs elég számítógép a családban? Hiszen nem az jellemző a hazai háztartásokban, hogy 2-3-4 számítógép, laptop, táblagép áll a családtagok rendelkezésére. Mi történik ezekben a kis terekben, otthonokban? Mi történik a végeken, ott, ahol nélkülözve élnek, mi történik ott, ahol a távoktatás elveszett illúzió?
Ami az oktatást illeti, egy fél éve jóformán semmi sem történik. A nebulók önhibájukon kívül néznek ki az ablakon, ha tehetik, rúgják a bőrt az udvaron, vagy bolyonganak a falvak, a külvárosok utcáin, s várnak valamire, valamire, ami egyre megfoghatatlanabb és egyre távolabbi. Várják, ha egyáltalán még várják, hogy mehessenek újra iskolába. Ahol nem csak tanultak, együtt voltak társaikkal, hanem naponta kaptak egy-egy kiflit, egy-egy kis doboz tejet. Már ez is kimaradt, ami a családok sokaságában gondot jelent, fokozza a nélkülözést. Miként a World Vision Románia szervezet felmérésében írja: „vidéken az online oktatás utópia: a falusi gyerekek 40 százaléka nem vett részt a szükségállapot alatt az online oktatásban, és háromból egy vidéki településen gyenge vagy egyáltalán nincs térerő, ami közvetlenül érinti a tanulmányaikat folytatni kívánó diákokat”.
Tehát ott, ahol nem városi környezetben, viszonylag elfogadható, átlagos körülmények közepette élnek, hanem mélyszegénységben, ahogy telnek a napok, egyre növekszik a valószínűsége annak, hogy hatodikos, hetedikes, nyolcadikos diákok végleg kimaradnak az iskolapadból, s nem folytatják tanulmányaikat. Az iskolaelhagyás mértéke eddig is drámai volt a peremvidékeken, ám ez most tovább súlyosbodik. Mert vélhetően az ottani kis házacskák egy részében még villanyáram sincs, nem is beszélve laptopról, internetkiesést gyorsan orvosló, otthon ülő szülőről. A peremvidékeken az élet egészen más, az ottani életet nem látják a tanügyminisztériumi hivatalnokok, mint ahogy a választásokra melegítő jelöltek többsége sem. Sokaknak fogalma sincs arról, hogyan lehetne kitörni abból a peremvidéki sorsból, amelybe akaratán kívül belecsöppent több ezer, tízezer romániai gyermek. Ők a mélyszegénységben élők, sárkunyhóban, putriban, aprócska házikóban, ahol nem csak a jelerősítő hiányzik, hanem még a jel is. Ők, a mélyszegénységben élők immár az iskolától is megfosztottan tengetik napjaikat.
Pedig, a peremvidéki esélytelenek egyedüli esélye az oktatás lenne. Ám ők e pillanatban áldozatok, hangjukat nem hallatják, mert otthonaik körül nem csak a térerő gyenge, hanem írni, olvasni is alig tudnak. Egy civilizált, értelmes jövőt tervező államnak őket, a mélyszegénységben élőket kellene felemelnie, de erre politikai akarat még békeidőben is alig mutatkozik. A jelek szerint a „képzett, tanult, művelt” Románia valójában azt a különös térséget jelenti, ahol a képzetlenek, tanulatlanok és műveletlenek csak sokasodnak, mint a vírusok járványidőben.