Mózes László
,,A Trianon utáni száz év magány korszaka véget ért. A magyarság számára vesztes huszadik század után, a huszonegyedik században a közép-európai népekkel való együttműködés útján, egy önbecsülését visszanyert, keresztény-nemzeti értékeit tisztelő és megőrző nemzet tagjaiként úgy határozunk, hogy 2021 a nemzeti újrakezdés éve lesz” – olvasható a tegnap tartott Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) zárónyilatkozatában. A Kárpát-medencei magyar szervezeteket tömörítő testület ülései kapcsán rendszerint a „máért a holnapért” szójáték jut eszünkbe, nem is alaptalanul, hiszen az 1999-ben létrehozott magyar–magyar fórum főként a jövő alakítását tűzte zászlajára.
Történészek, szociológusok, politológusok feladata pontosan és higgadtan rögzíteni, hogy mit is jelent ez a megrázó „száz év magány”. Azt az évszázadot mindenképp, melynek során mi, magyarok megtanulhattuk, hogy bizonyossággal csakis magunkra számíthatunk, s rendszerint azzal maradunk, amit mi magunknak a Kárpát-medencében megteremtünk. És emellett, ahogy tudunk, segítünk egymáson. Nemzetpolitikai tekintetben az összetartozás témaköre igen hangsúlyossá vált az elmúlt évtizedben, nem csupán politikai értelemben, hanem társadalmi, gazdasági, oktatási és szociális téren is. Az a tény, hogy a Kárpát-medencéből 1,1 milliónál többen kaphattak magyar állampolgárságot, jóval többet jelent egymillió magyar útlevélnél. A magyar ajkú iskolások és óvodások anyagi támogatása – ez különösen szórványvidéken létfontosságú – szintén túlmutat azon, hogy csupán a tavaly 224 ezer óvodás és iskolás részesülhetett oktatási-nevelési támogatásban. Ám ahhoz, hogy elegendő óvodás, illetve iskolás gyermek indulhasson reggelente óvodába, iskolába, korszerűbb, emberibb tanintézményekre is szükség van. A magyar állam mintegy ezer óvodát, bölcsődét újított fel, illetve épített a Kárpát-medencében, s ez szinte példátlan alapozás, de emellett számottevő a felsőoktatási intézmények támogatása, hiányszakok létrehozásával is.
A legtöbb tartást és erőt mindenkor az újrakezdés kívánja. Hogy a mostani nehéz esztendő – a Trianoni békediktátum százéves évfordulója és a Kárpát-medence magyarságát is könyörtelenül sújtó világjárvány – mégsem arra késztet, hogy feladjuk, hanem egyénileg és közösségileg is újrakezdésben gondolkodjunk, már eleve bátorító, s e szemlélet mindenkor több esélyt hordoz a felemelkedésre, mintha vesztesekként lógatnánk az orrunkat. Nem lehetünk vesztesek, a kudarcok, sikertelenségek ellenére a magunkért, a méltóságunkért való küzdelem az egyedüli lehetőségünk! Hiszen, miként Böjte Csaba ferences szerzetes is fogalmazott egy emlékezetes csíksomlyói szentbeszédében, maga Jézus Krisztus is arra tanít bennünket, hogy ne dobjuk be a törülközőt, vagyis arra, hogy ne adjuk fel. Sem egyénileg, sem közösségileg. Sem most, a január elsejétől meghirdetett nemzeti újrakezdés évében, sem máskor. S ha a száz évnyi magány után eme mérhetetlen erőpróbához szövetségeseket kell keresnünk – akár a bukaresti parlamentben is –, hát keressük addig, amíg megtaláljuk, addig, míg több szövetségesünk lesz, mint ellenségünk.
