Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Háromszék/Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
A Viharsarok viharvert községközpontja
Mind kereshetjük az erősebb települést. Nem találjuk. Kányádot központi fekvése tette alkalmassá, hogy a legutóbbi közigazgatási átszervezéskor (1968) ide kerültek a község intézményei, a polgármesteri hivatal, az orvosi rendelő és a körzeti iskola. Mivel hasonlóan a szomszédos Székelyderzshez, itt is viszonylag sokan foglalkoztak kőműves- és ácsmesterséggel, a máshonnan behurcolt divatos formák – ikerablakos utcafronti átalakítások, vas- és betonkapuk – már az 1960-as és 1970-es évektől kezdődően teret hódítottak. Népessége szerényebb volt a már említett Petekénél, illetve a Dályáénál is, egy bő évszázadon át (1851–1956) négy és ötszáz fő körül mozgott, mígnem aztán a kollektivizálás itt is megtörte az élet rendjét, így a fordulat évére valamivel 350 fő alá csökkent, s 1992-ben már csak 332, 2002-ben 328 lelket számoltak, 2020 elején pedig mindössze 302 helyi illetőségű személyt tartott nyilván a polgármesteri hivatal.
Nem volt túl nagy becsülete az épített örökségnek. Az Erdélyi Református Egyházkerület kebelén belül történt ugyan egy próbálkozás olyan összefogásra – még az ezredforduló éveiben –, amikor az Euthikus Egyesület, amely később függetlenítette magát, árvaházakból kikerült felnőtt korú fiatalokat igyekezett hagyományos bennvalókba letelepíteni és rávezetni a gazdálkodás fortélyaira. Ez a program nem járt akkora sikerrel, hogy látványos változásokat hozzon a faluképben vagy a gazdasági szerkezetben.
Komoly erőforrást jelenthet viszont a községközpont számára is, hogy – akárcsak a hozzá sorolt településeken – bebírók vásárolják fel és újítgatják az üresen álló portákat.
Élhető vidéki környezet
Bihari Loránd és családja mintegy tíz éve vett itt házat, és mintegy öt esztendeje életvitelszerűen kint is él a faluban. Foglalkozásukkal, életvitelükkel nem szolgáltatnak ugyan könnyen követhető példát, hiszen a férj rendezvényszervezéssel és vendéglátással foglalkozik, a feleség divattervező, a gyermekek pedig székelyudvarhelyi intézmények tanulói – ők is kétlaki, ingázó életmódot élnek –, viszont felújították a hagyományos formára emlékeztető, viszonylag késői építésű, de kiválóan illeszkedő lakóházukat, emellett a formát megőrizve lakhatóvá tették a telken álló kihasználatlan csűrt. Ritka az ilyen mérvű vállalkozó kedv, de kiváló példa arra, hogy a vidéki környezet élhető, az élettér pedig a modern életvitel és a mai elvárások mentén is alakítható oly módon, hogy nem sérül a meglévő falukép, történetesen a gazdasági épületek halmaza sem, adott esetben egy-egy csűrsor, amely markáns és klasszikus településkép-formáló szereppel bír. A Bihariék csűrje nem illeszkedik ugyan csűrsorba, olyanok a telek adottságai, hogy egy kis, beugró zsákutcában található, de a felújítás révén új és biztos funkciót kapott és évtizedeken át lakásként szolgálhat.
Nyilvánvaló, hogy a község vezetése igen nehéz helyzetben van, hiszen az alacsony lélekszám miatt kiszorul bizonyos pályázati lehetőségekből, nem képes egymagában komoly gazdasági és népességi gyarapodással kecsegtető stratégiát felmutatni. Az erőket felemészti a szinten tartás és az a fajta óvatos előrelépés, amely a majdan bekövetkezhető fejlődés előszobájába invitál, és ezek egyelőre csak az infrastrukturális fejlesztések. Hiányzik az a szervezőerő, amely érvényes mind a nyolc településre, tartalmazza a településkép-védelmet, és meg is őrzi azokat a hagyományos formákat, amelyek tájesztétikai és ökológiai egységet képesek alkotni.
Transzilvanizmus mindörökké
Nemrég elővettem az Országépítő Kós Károly Egyesülés egyik dokumentumát, ezt Kolumbán Gábor, az egyesület elnöke írta egy konferenciát követően 2009 decemberében. Tíz évvel ezelőtt kísérletet tett dolgozatában az összegzésre: „Abból a felismerésből kiindulva, hogy egy térség épített örökségének fennmaradása és fenntartása hasznosítás nélkül elképzelhetetlen, és ez a feltétele a társadalmi elfogadottságnak is. Az »élő örökség« olyan értéktöbbletet hordozhat, amely egy magasabb szintű életminőség lehetőségének kerete is egyben. A konferencia részvevőiként a Székelyföld épített öröksége és a jellegzetes falukép védelmének érdekében széles körű együttműködést kezdeményeznek az alábbiakban ismertetett fontos cselekvések kivitelezésére, illetve elvi elvárások érvényesítésére.”
Nem másoltuk ide, csak megemlítjük, hogy ötvenöt pontban foglalta össze a teendőket. Egyik másik témakörben történtek ugyan előrelépések, de az a fajta összefogás, amelyet Kolumbán a politikum, az egyházak, a közép- és a felsőfokú oktatás, az önkormányzatok, a civilek és a vállalkozások szintjén álmodott meg, ma sem létezik. Talán itt-ott vannak felmutatható eredmények, de a nagy összes még nem körvonalazódott, sőt, olyan veszteségeink vannak, amelyeket soha nem leszünk képesek pótolni, esetleg valami mást állítani a helyükbe. Talán. Íme, néhány a felvázolt teendők közül: 6. Jogi segédlet biztosítása helyi polgármesterek számára, közigazgatásban jártas szakemberek bevonása az értékmentésbe; 7. Helyi és regionális piacok megteremtése az örökségvédelemhez szükséges hagyományos építőanyagok és szakmák számára; 8. Az építkezési anyagok kereskedelmével foglalkozó cégek érdekeltté tétele a tájbarát és hagyományos anyaghasználat elvárása szerint megfelelő építőanyagok forgalmazására; 9. A tájidegen anyagok használatának megadóztatása, esztétikai szennyezés adó, „giccsadó” kivetése; 10. Zsindely- és dránica megrendelés, a helyi önkormányzatok részéről szociális munkában előállított építőanyagok biztosítása; 11. A Székelyföldi Építész Kamara létrehozása; 12. Minőségi bontott anyagok börzéjének megszervezése; 13. Falukép-védelemhez szükséges értékleltárak, kataszterek elkészítése önkormányzati megrendelésre; 14. Külső szakmai segítség, fiatalok bevonása az értékmentésbe.
Kós Károly sokoldalú, zseniális alkotó volt, filozófiai, politikai, gazdasági és szociológiai alapokon, szilárdan áll az általa megfogalmazott transzilvanista jövőkép. „A nemzeti autonómiák együttműködő rendszere, tulajdonképpen a működő Kárpát-medence kicsinyített mása. Mert minden egység önmagához hasonló. A szerves részek egyazon egységet képezik le sajátosságukban is felismerhetően. Kós azonban a fiatal feltörekvő nemzetek nacionalizmusa miatt nem látott esélyt arra, hogy az általa megfogalmazott modell korszellemmé váljék Erdélyben. Talán ezért maradt a transzilvanizmus részben »magán projekt« és a mester élete azzal telt el, hogy elképzelését maga és családja számára megélje. Tette mindezt azzal a hittel, hogy lesznek majd követői. Mert ha a tanítvány készen áll, megjelenik a mester. És teszi ezt időtől függetlenül ma is, mert élete volt a kód, amit fel kell a maradékoknak ismerni, amennyiben tanítványokká ébredtek” – fejezi be elmélkedését Kolumbán Gábor. Ezt valljuk mi is, hiszen építenünk kell: „kőből, fából házat…, igékből várakat.” Ezért tenni közös felelősség. Maradékok felelőssége.
Simó Márton
