Miért emlegetem mindezt most? Mert az idei advent eleve különösnek indult a vírusjárvány miatt, és számomra még inkább azzá vált, amikor is benyeltem egy jó adagot e COVID nevű gazemberségből és négy átalvatlan éjszaka után, megunván a démonaimmal való birkózást, mentőt hívtam, kórházba vonultam és csak jó nyolc nap után tértem haza, kicsit – napi 1 kg – megfogyván, de törve nem.

Odabent még három nap volt a keményebb, aztán egy este elmaradt a műsor. Nem jött a hidegrázás, a fázás, majd ezt követően a láz, mely úgy égetett, mintha csípős paprikát tettek volna a bőröm alá, és nem hozta magával azt a kényszert, hogy – oxigén jobbra vagy balra – félóránként fel kell kelni, ha nem akarok nyomorultul megfulladni az ágyban. Az utolsó ilyen – a hetedik – éjjel éreztem, hogy ez most az életemről szól. Figyeltem minden rezdülésre, ittam a vizet, ettem a gyógyszert, aztán jött a jótékony hajnali nagy izzadás (addig nem sikerült, bármivel is próbálkoztam) és a gyógyító alvás. Aztán estefelé, mikor ismétlődnie kellett volna mindennek, éreztem, hogy próbálkozik a kórság, de megtörik az akarata. Akkorra már védett voltam. Akkor már épp mondták a közös imát a katolikus templomban, elindult az imalánc Budapestről, a békési baptista testvérektől olyan sms-ek jöttek, hogy csak úgy nyeltem a gombócokat, régi „mikós” osztálytársaim pedig Sepsiszentgyörgyről, Budapestről, Németországból küldték a lelki megerősítést. Gyermekkori barátaim (Szentgyörgyről, Pestről) naponta csörögtek. Betegeimtől, békési barátaimtól, ismerőseimtől, szomszédaimtól, de épp csak köszönés erejéig ismert emberektől is éppúgy, mint ahogy a katolikus atyánktól vagy a református esperestől, folyamatosan érkeztek a levelek, üzenetek. Olyan mennyiségű és olyan lelkiségű támogatást kaptam, hogy ezektől egyszerűen kötelességem volt meggyógyulni. Még egyik régi politikai ellenlábasom is jobbulást kívánt. A kisbolt tulajdonosától a trafikig, a tőszomszédtól Tündiig a Sparból mindenki segíteni akart. Tejesen meg voltam és vagyok hatódva azóta is. Mindig reméltem, hogy többen szeretnek, mint utálnak, de erre a szeretet- és imaáradatra nem számítottam. Nagyon jólesett. És nagyon kötelez is a jövőre nézve.

A családom külön nem részletezem. Feleségem, a gyermekek, az unokák, anyósom (titkos szövetségesek vagyunk), a szentgyörgyiek, a dubliniak úgy alkottak védőfalat, hogy végül esélye nem volt a COVID-nak, hogy legyőzzön. Barátaimat viszont megrostálta kicsit. Ami nem baj. Kihullt a rosta likán néhány, mert ez volt a dolgok rendje. Tegnap még sülve-főve mellettem, ma meg a másik oldalon, honnan nem látszanak olyan apróságok, mint egy vírus, nincs szomorúság, csak az élet bohém, operettes oldala. Lelkük rajta. Konzekvencia levonva és továbblépés. Mert ez az élet rendje.

Advent első vasárnapja a kórházban telt el. Református szobatársaimmal istentiszteletet néztünk okostelefonon, aztán elcsendesedtünk, és megállapítottam, hogy életem legszomorúbb – hisz kórházi volt – adventje helyett talán a legcsodálatosabbat élhettem meg a rám áradó felebaráti szeretet és az isteni kegyelem által. Köszönöm.