Ha beszélgetést kezdeményezünk, érdeklődünk családtagjaink iránt, kifejezzük, hogy fontosak a számunkra. Gyakran már az is sokat segít a problémamegoldásban, ha valaki meghallgat, valakivel megoszthatjuk gondjainkat, nem pedig egyedül cipeljük terheinket.
„A kicsit ötre kell vinni angolórára. A nagyobbhoz hatra jönnek a barátnők, együtt mennek balettre. Vacsora a hűtőben, csak melegíteni kell” – ki emlékszik még az ehhez hasonló, legtöbbször a hűtőszekrény oldalára „mágnesezett” üzenetekre?
Valamikor a régi amerikai filmekben láttunk ilyen papírdarabokkal teleraggatott háztartási gépeket, aztán családjaink mindennapjainak valóságává vált az efféle üzengetés. Ma már, ha nem is cetlikre írt üzenetekkel kommunikálunk a családban, de telefonos üzenetlistáinkon bizonyosan találunk hasonlókat.
Gyermekeink már el sem tudják képzelni az életüket a rövid, virtuális tőmondatok, gyakran csak a számukra érthető rövidítések nélkül. Gyakori helyzet az is, amikor a serdülőink, bár együtt, egy társaságban vannak, mégis mobiltelefonos üzeneteket írogattak egymásnak.
Egészséges ez az állapot, vagy csak némán elfogadjuk, illetve elfogadtatják velünk, mert hát ma már ez van?
Tény, hogy felgyorsult hétköznapjainkban mindenre keresünk időt, mindenhova próbálunk elérni – csak éppen a saját családunkban nem szánunk elég időt arra, hogy beszélgessünk. A legfontosabb dolgokat még csak megkérdezzük a gyermektől, hogy milyen osztályzatot kapott, hogy mi volt az online tanórákon, miről hallott. De hogy épp kivel van kapcsolatban, mi jár a fejében, mi az, ami foglalkoztatja, mitől fél, mit szeret vagy nem szeret, és mit gondol egy-egy téma kapcsán – arra már alig jut néhány perc.
A szülők ma már körülbelül 95 órát áldoznak egy héten a munkájukra és szakmai elfoglaltságaikra. Az ötvenes években ezek a tevékenységek csak 55 órát vettek igénybe. Vagyis néhány évtized alatt a gyermekek heti 40, szüleikkel töltött órát veszítettek el.
A statisztikai adatok szerint egy családban átlagban napi 10 percre korlátozódik az egymással folytatott beszélgetés ideje. Talán kisebbek esetében ez valamivel több, de tinédzsereket nevelő szülők egyre kevesebbet kommunikálnak a gyermekeikkel.
Napi 10 perc? Amikor több órát ülünk televízió vagy számítógép előtt? Megbotránkoztató? Megvesszük nekik a legdrágább mobiltelefonokat, és csak üzenetek által tartjuk a kapcsolatot velük?
Pedig ha beszélgetnénk velük, és megtanítanánk őket kommunikálni, ez már később a párkapcsolataikban is sokat segítene. A házasságok nagy része azért fut zátonyra, mert a házastársak nem tanultak meg kommunikálni, nem beszélik meg a problémákat, inkább hagyják elhatalmasodni. És akkor már egyszerűbb elválni, mint az akadályokat leküzdeni.
Ajánljuk fel gyermekeinknek, hogy meghallgatjuk őket, ha készen vannak rá. Lehetőleg akkor tegyük ezt, amikor nincs más dolgunk, és gyermekünk sem rohan éppen valahova.
Ha szívesen ül le a gyermek beszélgetni, figyeljünk rá, tartsuk a szemkontaktust, a testbeszédünkkel is fejezzük ki, hogy most rá figyelünk.
Általában az a tapasztalat, hogy a Hogy vagy? kérdésre vállrándítás, Jól vagy Sehogy a válasz.
Próbáljunk ennél tartalmasabb kérdéseket feltenni. Kérdezzünk rá történésekre: Kivel beszélgettél ma sokat?, illetve rákérdezhetünk érzelmekre is: Minek örültél ma a legjobban?, Megharagudtál ma valamiért?
Nehéz a szülők számára, ha látják, hogy a gyermekük éppen „átmegy valamin” és nem tehetnek semmit. Ilyenkor azzal teszünk a legtöbbet, hogy a háttérben maradunk, de jelezzük: „Itt vagyok, ha szükséged lesz rám.” És amikor készek lesznek beszélni, jönni fognak. Csak legyünk jelen a számukra!
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
