Sosem felejtem el, nem felejthetem el azokat a perceket, órákat, amikor mi, tudatlan kis lurkók is megéreztük a levegőben terjengő feszültséget. Láttuk, hallottuk, amint a felnőttek, tanáraink, nevelőink titokban összedugják a fejüket, suttogva beszélnek, halkan, néha büszkeséggel, néha meg iszonyattal a szemükben. Láttuk, éreztük a nagy kérdőjelt: Mi lesz most? Mi lesz ezután? Mi lesz velünk, Erdélyben élő magyarokkal? Mi lesz a gyerekekkel?

Szüleink, nagyobb testvéreink, nevelőink titokban a Szabad Európa Rádió adásait hallgatták. Onnan szivárgott ki a mi kis értelmünk számára felfoghatatlan véres valóság.

Hogy patakokban folyik a vér a magyar főváros utcáin, hogy ölik a kommunistákat, etetik velük a tagsági, piros könyveket, hogy az ávósok menekülnek, közben gyilkolnak, hogy orosz tankok dübörögnek az utcák kövein, ágyúikkal rommá lövik a környező épületeket, hogy velem egykorú gyerekek Molotov-koktélokkal fogadják a ruszki tankokat, amelyek alá testközelből dobják benzines bombáikat, sokszor magukat is feláldozva, kamikaze módra… Hogy a Corvin közben iszonyatos harcokat vívnak, a Széna téren folyik a küzdelem és a magyar vér, hogy utolsó csepp vérükig helytállnak a Forradalmárok, de már minden elveszett, mindent lánctalpuk alá tipornak a Kádár-tankok, hogy később menekülők áradata hagyja el a hazát Hegyeshalomnál, és bárhol át a határon, Nyugat felé, mert Amerika csak ígérgetett, lázított, de nem segített, nem avatkozott be a bajban, itt nem volt annyi olaj, hogy megérje neki, Anglia sem segített, a Nyugat passzív maradt…

Sírtunk. Együtt éreztünk a határon túli testvéreinkkel. Nem mondtunk számukra Nemet!

Aztán jöttek a kegyetlen megtorlások. És ,,születtek" újabb vértanúk! Nem csak tizenhárom...

A többit már jobban tudjuk és értjük, hiszen lassan felnőttünk...