És lassan már az idegbaj határán áll. Esténként szoktuk hívni egymást, de olyankor már az ereje, türelme végén jár, ezért én nem csengetem. Hagyom, hogy ő jelentkezzen, amikor még rám is futja szusszanásnyi idejéből, energiájából. A tegnap este megtörtént. A barátnőm fiatalkorában versenyszerűen sportolt, és azóta is folyamatosan karban tartja magát, szinte napi rendszerességgel „izeg-mozog”. Úszni, kosarazni jár, biciklizik, fut, télen sízik, szóval... Csakhogy mostanság legfeljebb arra marad ideje és szuflája, hogy egy héten egyszer-kétszer kibiciklizzen az erdőig, és sétáljon egyet. Miért is? „Egész nap a gép előtt ülök, délben tartok egy kis szünetet, aztán folytatom. Piros a szemem, fáj a fejem, szédülök. Valamelyik nap elájultam a konyhában, szerencse, időben elkaptak”. (A barátnőm nem egy ájulós fajta.)

„Estére már végképp nincs türelmem senkihez, semmihez. Hetek óta nem vagyok képes egy regénynek a végére jutni. Mennek a napok egymás után. A szobából a konyhába, a konyhából a szobába vissza. Hogy ne rohadjak bele a tréningnadrágba, időnként csak azért is felöltözöm és kimegyek valahová. Meg persze vásárolni, dolgokat intézni kell, de ha pont nem, akkor is összekapom magam. És amikor már végképp szakad a cérna, felülök a biciklire, és kitekerek az erdőig. De hát az kevés, és ráadásul az is tréningnadrágos kiruccanás. Valahogy nincs ez rendben, hogy az otthonod a munkahelyed. Merthogy kell a mindennapi rutin, hogy összerakod magad, és bemész szépen egy közösségbe, a munkahelyedre, és aztán onnan hazajössz. Haza, ami az otthonod, nem a munkahelyed. Hú... na, mindegy! De ez a kisebbik baj. Nem tudom, hogy mi lesz a gyerekekkel, ha ez még sokáig így megy. Pedig az ember tényleg odateszi magát ájulásig, de akkor is.”

A barátnőm nemcsak elájulni nem szokott, de nem egy agyondrámázó típus. Megvan benne a kellő érzékenység, empátia, de két lábbal a földön járó ember. Aki, ha kell, még engem is vissza tud rángatni a valóságba, és az nem semmi. De mindenekelőtt igen nagy a teherbírása. Csakhogy most valahogy kezd lefáradni. Agyilag, lelkileg, fizikailag, és gondolom, hogy ezzel nincs egyedül. Minden elismerésem, tiszteletem, együttérzésem a tanároké, akik ezekben az emberpróbáló időkben, nem akármilyen körülmények közt, foglalkoznak tovább a gyermekeinkkel. Lehet azt mondani, hogy: ez a dolguk, nem? De igen, csak nem így, nem kétszeres vagy háromszoros energiákkal, szinte minden idejüket erre fordítva. Merthogy a tanár is ember. Arról, hogy a gyermekeink miként élik meg ezt a helyzetet, talán máskor. Megér az is egy külön misét.