Szőcs Szilárd és Deák András filmje rövid, Nemes Levente színművész által narrált történelmi visszapillantóval veszi kezdetét, majd Hidvégről Gajai Mária nyugalmazott tanárnő, Sala Emilía nyugalmazott tanítónő, Kristály László Zsolt református lelkész, Erősdről Rétyi Irén és Rétyi Mihály nyugdíjasok, Ráduly-Baka Zsuzsanna református lelkész, Árapatakról Székely Imre számadó gondnok, Lupu Enikő óvónő, Fülöp-Gál László református lelkipásztor és a baróti Fehér János művészettörténész szólal meg.

A felvonultatott helyiek mindegyike idős, közös bennük, hogy gyermekkorukat idillikusnak nevezik – kétharmados többségben volt a magyarság, a románsággal pedig jól kijöttek –, aztán Brassó és Sepsiszentgyörgy fiatalságot elvonó hatását emelték ki, az utolsó harminc évet pedig a hanyatlás korszakaként jellemezték. Kihalóban a magyarság, megszűnőben iskoláink, elfogyóban az időközben beköltözött románság is, és teret hódít a román ajkú cigányáság. Velük nem az a gond, hogy cigányok és szegények – hangsúlyozzák –, hanem az, hogy bizony lopnak a mezőről, már az ólból is kiterelik a disznót és elviszik a szekeret, sőt, arra is volt példa már, hogy az utcán úgy hirdették a bált, hogy „fără unguri”, azaz oda magyar nem mehet.

A lelkészek cáfolják azokat, akik azt mondják, Székföldjén nem sokáig lesz már magyar jövő. Fiatalabbak, mint a helyiek, és úgy vélik, Isten nem hagyja, nem hagyhatja a közösséget magára: ha számbelileg kevesebben is, de megmaradnak, általuk pedig az elődök felhalmozott értékei is élni fognak.

Az alkotás nem dokumentumfilm, sokkal inkább a környékbeli magyarságnak szánt intés: ha nem vigyáznak, engednek a Nyugat vagy a környékbeli jelentős városok csábításának, házaikat és termőjüket eladják, alig bő emberöltő alatt Hidvég, Erősd és Árapatak sorsára jutnak.