Ronda golyónyomok – ismételgetem Cseh Tamás–Bereményi Géza szerzeményét az újra előkotort filmnegatívokat nézegetve. Még ’89 decemberéből valók. A karácsony éjszakai lövöldözésekkor készült felvételek, mikor a sepsiszentgyörgyi állomási kaszárnyával szemben lévő épületet lőtték szét.
Tovább forgatva a tekercset már a tejgyár oldalánál állok, fej méretű üregek előtt, fölötte már pléhtáblán felirat, hogy nem dolgoznak szekusokkal, a bejárat közelében a színjáték díszletéhez illő hatalmas célpontként: teherautó. Az út szélére vontatva miért kellett tovább lőni az amúgy is rozsdaette szerelvényt? Máig senki nem válaszolt. A filmkockák nyomán újra az állomási hídnál találom magam egy krumpliszsákokkal rakott kis szekér nyomában, a zsákok tetején aragázkályha, függönyráma, függöny. Közelítve a lépcsőházakhoz, kezében tízliteres leveses lábassal közelít a szembe jövő asszony, mögötte férje vállán szőnyegtekerccsel, utánuk közömbös gyermeksereg bandukol.
Átvehettem a ritmust: „Mond meg Irénnek: semmit se félek”. Semmit se félek, semmit se értek – dúdolgatom két kilométeren keresztül, mígnem a szerkesztőséghez érve fegyveresek csoportjába ütközök, többnyire huszonévesek, majd mindenki ismerős, mondom, majd később, sötétben találkozva is megismerjük egymást. Fegyverek a nyomdában, a főszerkesztői irodában, fegyverek a folyosón.
Karácsonyi éjszakán Szemerján lakó barátaimnál ragadtam a sortüzek hangja és az Illyefalva felől időnként felvillanó lángfelhők miatt. Reggel, lemenet a lépcsőházi ajtót támasztó traktorkerék fogadott. Fő a védelem. A református temető kútja körüli emberek azon tanakodtak, hogy mérgezett lehet-e a víz, majd minden irányból terrortámadások híre, lövöldözés vagonokból, lövöldözés vagonokra, nehézfegyver, aknavető szimulátorok. Egy kötetre duzzadt cikksorozat eleveníti meg a lövöldözős éjszakát. Megoldatlanul.
Cseh Tamás 100 éjszaka című előadásával aztán ’90 februárjában koncertezett a zsúfolásig telt színházi teremben. S az előadás képei után a félhomályos színpad mögötti térben éppen egy kellékként ottfelejtett romániai térkép elé került, s szinte kérdés nélkül érkezett a válasz, hogy a határon átérve az foglalkoztatta, hátha ezek a derék román emberek is megszeretnek vagy legalább megértenek bennünket. Egyebet nem is kérdezhettem volna, mert a következő percekben rajongók tömege özönlött minden irányból. Mit is kérdezhettem volna újat, míg a golyónyomok könnyedén fordíthatóak bármilyen nyelvre, mondjuk megakadnánk a Széna térnél. De hát azt még a helyszínen is ’56 óta vitatják. Vagy fejezzük be úgy, hogy „Sohase láttam ilyen időt, esik az eső, és száraz a föld.” Ha valamelyik szót elfelejtenők, lehet dúdolni a hiányt, vagy fütyülni rá.
