László Zsuzsa
Eltörtem egy kancsót, sok évvel ezelőtti zsákmány a vásárhelyi ócskáról. Haragszom magamra, de hát aki balfék, magára vessen.
Gyakran törik nálunk valami, de ezért most valahogy fáj a szívem. Na, mindegy, megpróbálom összeragasztani. Elő is veszem a pillanatragasztót, minden ilyen törő-zúzó háztartás állandóan kéznél levő, nélkülözhetetlen szerét. Leülök, és megpróbálom kellő türelemmel összeilleszteni a darabokat, és miközben pepecselek, arra gondolok, hogy egy gyengébb restaurátornak is jó lennék. Már az ujjaim is összeragadtak, amikor eszembe jut egy régebbi kancsóm, és vele együtt a hozzá tartozó emlékek.
Gyermek-, majd fiatalkoromban, ha cipőt kellet javíttatni, én mentem a cipészhez. A műhely a központban volt, abban a házban, udvaron, ahol most jó hangulatú romkocsma és egy biobolt működik (ez itt nem a reklám helye…). Azért én mentem, mert szerettem oda járni. Szabó bácsinak hívták a cipészmestert, kövérkés, kopasz, nyugodt ember volt. Kopottas, kék köpenyben ült a cipők közt, és mindig mosolyogva fogadott. Amikor a kezébe vette a javítani való szandált, csizmát, hosszasan, nagy türelemmel, odafigyeléssel forgatta jobbra-balra. Mint aki tudja, hogy ennek a tárgynak becsülete, története van, amit a legjobb tudással helyre kell hozni. Emlékszem a bőr meg a ragasztó szagára, a polcokra, ahol mindenféle formájú, színű, megjavított „csodák’’ sorakoztak. Nekem, már akkor cipőmániásnak ez a műhely egy kincses bányát jelentett. És szerettem nagyon Szabó bácsival beszélgetni. Valami nagy nyugalom, szeretet, derű közepében ült ez a kedves ember. Nem tudom, hogy volt-e családja, hogy kivel élt, ilyesmi sosem került szóba. Egy alkalommal télen voltam nála, és amikor már léptem volna ki a kapun, megláttam egy hóból kikandikáló meglyukadt kancsót. Visszamentem és megkérdeztem, hogy „Szabó bácsi, azt a kancsót kidobták?’’ Azt felelte, hogy igen, aztán megkértem, hogy vihessem el. Kicsit tökéletlen, hibás kancsó volt, de nekem nagyon megtetszett. Évekig hordoztam magammal városról városra, lakásból lakásba. Egyre kopottabb lett, szaporodtak rajta a lyukak, de nekem kedves volt. Pár éve váltam meg tőle, amikor – már menthetetlenül – nálunk is belepte a hó egy udvaron…
Nem emlékszem, hogy mikor találkoztam utoljára Szabó bácsival, nem tudom, hogy mikor, hogyan ment el, de nagyon emlékszem rá. És szép volt az a meglyukadt, kopott kancsó.
