Udvarhelyen van a legtöbb belőlük, de angolul is tudnak, csak magyarul helyesen írni nem, ugyanis azt olvastam a városba bemenet, hogy önkiszólgáló, így, két hosszú ó-val, mert kicsire nem adunk. Sepsiszentgyörgyön meg a kötőjelet kedvelik nagyon, mert jelző és jelzett szó közé is beteszik: pl. zöld-fenyő. Aztán Csíkszeredában egy bevásárlóközpontban többszörösen találkoztam a korlátolt áruk felirattal, s mikor megkérdeztem az elárusítónőt, hogy hülyék ezek az áruk, vagy rosszak, hibásak, mert a korlátolt jelző erre utal, meglepetten nézett rám, s azt mondta nem ő, a főnök tette ki a szöveget. A főnökre már nem futotta az időmből. Nyilván, a stoc limitat szó szerinti magyar megfelelője akart lenni, csak akkor a korlátozott készletnek kellett volna ékeskednie ott. És különben is annyi szép magyar kifejezés van erre, amit nem alkalmazunk, inkább a rossz fordítást: végeladás, végkiárusítás, ameddig a készlet tart stb.

No, leiterjakabokban nem szenvedünk hiányt.

Ki is az, mi is az, mert már olyan újságírót is láttam-hallottam a tévében, akinek fogalma sem volt róla, hogy micsoda. Békés István Napjaink szállóigéiben azt írja róla: „Az eredetileg Leiter Jakab formában született fordítás-lidérc a Magyar Sajtó című lap 1863. október 13-i számának tárcarovatában tűnt fel először. A Magyar Sajtó ifjú munkatársára, Ágaira hárult a feladat, hogy itt, Pesten eredeti párizsi tudósítást készítsen a Párizsban felszállott Géant nevű »óriásléghajó« első útjáról, ami akkor világszenzációt jelentett. A francia fővárosban lezajlott eseményről szóló beszámolót a német lapokból ollózta át a fiatal újdondász, s hangzott pedig a fordítás ekképpen: Midőn a legfelső felhőrétegen is átröpültek, a gömb megrezdült, kissé oldalt hajolt, de — így állítják az utazók — egyikök sem ijedt meg. Előhítták Godardot, a tapasztalt léghajóst. »Fel, fel: oly magasra akarunk szállani, mint Leiter Jakab.« A Magyar Sajtó munkatársai, de az olvasók is váltig törték másnap a fejüket, hogy ki lehet vajon a magasra szálló, hírneves L. J. Némi nyomozás után kiderült, hogy a német eredetiben Jákób létrája (Jakob’s Leiter) szerepel, amely az Ószövetség szerint a magas mennyekbe ér fel."

Akkor a német, most a román.

Legkedvesebb számomra a maiak közül s talán a leggyakoribb a nemzeti percek kifejezés. Minden mobiltársaság, mely a magyar anyanyelvű közönséget is megcélozza, nemzeti perceket árul, holott országos lenne az istenadta, mert az ország területére érvényes, és semmi köze a nemzethez. A románban csak a naţional jelöl országos érdekeltséget, míg a magyar igenis különbséget tesz nemzeti és országos között. Ezt jól érzékelteti néhány patinás magyar intézmény neve: Országos Széchényi Könyvtár, de Magyar Nemzeti Múzeum vagy Magyar Nemzeti Galéria.

Elgondolom, hogy annak idején, amikor a Megéneklünk, Románia országos fesztivál dúlt, s románul Festivalul Naţional volt a neve, mennyire fontos volt a különbségtevés, mert anélkül betagolódhattunk volna a nagy egészbe. Talán most is jobban odafigyelhetne elsősorban sajtó és kiadó, hogy legalább a nyelvi kirakat mutasson, ha már beszélni alig tudnak az emberek. A Székelyföldön is dúl a makaróninyelv és a félelem az anyanyelven való megnyilatkozástól. Sok helyütt, ahol zömmel magyarok laknak, több a csak román nyelvű felirat, kiírás, és az ott lakók természetesnek veszik, hogy pl. a cukrászda ablakában lévő nyomtatványon csak román nyelven közlik a választékot, pl. Kovásznán. Lassan már a sütemények nevét sem fogjuk tudni magyarul, hogy egyebekről, állat- és növénynevekről, szakkifejezésekről ne is beszéljek. Maradnak a kötőszók és a káromkodások.

Persze pluszköltség, pluszfáradság magyarul és helyesen kiírni. De hátha megéri! Köz- és magánérzetünk javulhatna ezzel is.

KUTI MÁRTA