A dolog úgy kezdődött, hogy a kertben erőst elszaporodtak azok a rusnya csórécsigák. Ronda istenteremtményei, még az anyósnál es mocskabbak, pedig az nagy szó. Nem es tudom, minek teremtette őket az isten, met semmi hasznik, de a fennvalóval rendes ember nem vitatkozik, s osztán kérdezni es tőle minek, van neki jobb dolga es, mint hogy eppeg nekem válaszoljon. Na szóval, megtőtt a kert velik, akárhova mentem, mindenütt nyújtózkodott egy ilyen nyavalyaság, vót belőlik sárga es, barna es, de még kék es. Hátracsaptam a tyúkokot, hogy hátha felcsípegetnek vajegyet, de azok még csak rejik se néztek, mentek egyenesen a veteménynek, fene a jó dógikat. Gondoltam, nem lesz ez így jó, ha a zasszony meglátja, hogy a recés szélű salátát lakmározzák, egy hétig azt hallom, hogy megetettem a tyúkjaimmal a kedvenc ződségit, pedig mennyit kénlódott, hogy Magyarból elhozassa a magot. Há vettem a seprűt, s kezdtem eléhajtani a tyúkokat, de azok elkezdtek káricsálni, s a nagy zenebonára kijött a zasszony es. Gondoltam, jobb lesz a bajt megelőzni, há mondom neki, hogy métt csaptam hátra a tyúkokot. Erre a zasszony elkezdett óbégatni, hogy heába es próbálkozom a tyúkokkal, met azok eppeg minden szemetet nem esznek meg, nem úgy kell azt csinálni, hanem tudományoson. Hogy ő mán vót es a lódoktornál, s attól kapott valami kék szemcsét, amit le kell tenni oda, ahol a csigák járnak, attól osztán felfordulnak. S azzal ideadott egy zacskót, s mán ment es vissza a házba, de még hátraszólt, hogy osztán nekem nehogy a tyúkjaid megegyék a salátámot! Még szerencse, hogy a recés szélű salátán nem látszik, melyik a magától lett rece, s melyiket csinálta a tyúk.

Hát én leszórtam azt a kék szemcsét, olyan vót, mint a darabos só, csak tényleg kék. S osztán vártam, hogy mi lesz. Hát a lett, hogy jött az eső, s a kék szemcsének nyoma se maradt, de csórécsiga még kétszer annyi lett.

Erőst gondolkodtam, hogy mitévő legyek, há fogtam egy üveg pálinkát, s átmentem a sógorhoz. Koccintottunk vajegyet, s osztán ő es elévett egy üveg pálinkát, s így jól elbeszélgettünk, mikor estefelé aszongya a sógor: hallotta, hogy van valakinek olyan csodarécéje, amelyik megeszi a csórécsigát. Másnap el es mentem, megalkudtam egy tojóra s egy gácsérra, s azzal egy-kettőre haza, még az áldomást se ittuk meg a gazdával.

Hát ez a két réce, ez a kettő együtt nem nyomott annyit, mint egy pelyhes csirke, csak a tulu s a bőr vót rajtik, ejsze még csontjik se vót. Gondoltam, mielőtt kicsapom csigát vadászni, elébb felhízlalom őköt egy cseppet, de heába adtam én nekik búzát es, kukoricát es, azok semmit meg nem ettek. Csak nyújtogatták a nyakikot, nagy peckesen futkorásztak fel s le a tyúkudvaron, nem es hápogtak rendesen, hanem csak egyfolytában aszondták, hogy gá, gá, mint a vadlibák.

Áthívtam a sógort, az es csak csóválta a fejit, met olyan récét még ő se látott, amelyik a szemet meg ne egye, s hápogás helyett gágogjon. De azétt mégiscsak okos ember ez a sógor, aszongya, ereszd hátra őköt a kertbe, lássuk, micsinálnak. Hátra es csaptam a két récét, na, azok úgy megiramodtak, azt hittem, a világból es kifutnak. De osztán a diófa alatt megállapodtak, s hát mit ad isten, elkezdtek ott matatni a lucernás végibe. Egyszer csak lássuk a sógorral, hogy mindegyre emelik fel a fejiket s akkorákot nyelnek, hogy mingyárt megnyuvadnak. Közelebb menyünk, s há látjuk, hogy kapkodják be a csórécsigát, egy pirra a begyik mán félre es állt. Na, erre megnyugodtunk mind a ketten, s el es koccintottuk végre az áldomást egymás között.

De a zasszony nem békélt meg a récékkel. Mindegyre bé akarta záratni őköt velem a tyúkudvarra, heába mondtam, ott nincs csórécsiga, s ezek a bugyuták semmi mást meg nem esznek, én meg a világ minden pénzéért se fogom eléhordani nekik azokot az undorító csúszómászókot. Házsártoskodott még egy ideig, de osztán bélátta, hogy az ő tudományos módszerinél mégescsak többet érnek a récék. Mán ott tartottunk, hogy nem szidott miánuk, s a szomszédok es kezdték kérdezgetni, nem adom-e kölcsön nekik es csigapusztításra a két récét, mikor egy reggel menyek hátra, s há nincsenek sehol. Béjártam az egész kertet, szólongattam őket, de semmi. Erőst elkezdettem búslakodni, mán kezdtem a zasszonyra gyanakodni, hogy eltette láb alól azokot a fájin madarakot, mikor jön a gyermek, s aszongya, hogy édesapám, ejsze megkerültek a récéi. Kérdezem, hol látod őköt, te? Aszongya, ő nem látja, met ha látná, akkor mutatná, de látott a komputeribe egy fényképet, egy róka vót rajta, szájában egy récével, s az olyanforma vót, mint a münké a tojó. S nézem, s há tényleg. Hijnye, az áldóját, mit meg nem ér a zember, há ilyen még nem vót, hogy a róka fényes nappal flangérozzon az uccán!

De osztán a zasszony megvigasztalt, aszondta, télen úgyse kaptak volna csigát, s akkor mit ettek vóna? S igaza van, me tényleg, mit es ettek vóna?