Egyik énünk szeretne tovább lazulni, ágyban maradni, olvasgatni, és valami furcsa szorongás vesz erőt rajta, amikor a munkára gondol, a másik azonban azt sugallja, hogy ez a szédült állapot sehová sem vezet, ideje végre visszatalálni a rutin biztos medrébe, érezni, hogy határozott célja és értelme van az életünknek.

E két érzés kereszttüzében csak fekszünk az ágyban, bámuljuk a plafont, és szeretnénk valahogy másképp élni, mint ahogy eddig tettük. Felmérjük az eddig bejárt utat, számba vesszük megvalósításainkat, és általában elégedetlenek vagyunk. Úgy elrepült ez a rengeteg év, annyi mindent átéltünk, és még mindig csak itt tartunk. Nem vagyunk ügyesebbek, okosabbak, gazdagabbak, a valóban fontos dolgokat még mindig nem tudjuk irányítani. És türelmesebbek, alázatosabbak, bölcsebbek sem lettünk. Akkor is csalódunk, ha világi mércével mérjük magunkat, de akkor is, ha a földieken túlmutató szempontok szerint mérlegeljük az életünket.

Mintha ugyanazokat az ösvényeket taposnánk évtizedek óta, s ha néha sikerül is letérnünk az útról, mindig ugyanoda érkeznénk vissza, ahonnan elindultunk. Üvölthetünk, tombolhatunk, szőhetünk merészebbnél merészebb terveket, a lényegen nem változtathatunk. Mindenünk megvan, ami csak szükséges, de úgy gondoljuk, hogy jobb is lehetne. Önmagunk és a körülmények rabjai vagyunk. Talán ezért szoktak elhangzani ilyenkor azok a bizonyos fogadalmak, talán ezért szeretnénk állandóan változtatni az életünkön. A szándék azonban ritkán válik valósággá: a felmérések szerint az újévi fogadalmak mintegy 90 százalékát nem sikerül betartani.

Gondolatban újra átéljük az elmúlt év fontosabb eseményeit. Nehéz év volt a 2020-as, a koronavírus rengeteg vesződséggel járt, de szép pillanatokat is tartogatott számunkra. Ha azokra gondolunk, akik elhunytak vagy elveszítették hozzátartozóikat, úgy érezzük, nincs okunk panaszra. Eszünkbe jutnak a beteg gyermekek is, akiknek adakoztunk, és lassan elül a lelkünkben kavargó vihar. Nem tökéletes az életünk, de azért nem olyan rossz. Élünk, vannak rokonaink, barátaink, szeretteink. Reménykedhetünk, hogy jobb lesz az új esztendő, vagy legalább nem lesz rosszabb.

Boldog új évet! – halljuk, látjuk mindenhol, és bízunk a jövőben. A boldogságban valahogy minden benne van, amit csak kívánhat magának az ember: egészség, jólét, biztonság... Vajon mi gátolja mégis, hogy igazán elégedettek lehessünk? Mire vágyunk, amikor megtöltjük a közösségi oldalakat jókívánságokkal, karácsonyfákról és vidám emberekről készült fotókkal? Elisabeth Elliot szerint a szenvedés az, amikor „olyasmi van, amit nem akarunk, vagy olyasmit akarunk, ami nincs, nem lehet nekünk”. Tehát az a boldogtalanságunk titka, hogy az akaratunk nincs összhangban a lehetőségeinkkel? De aki mindig megelégszik a körülményekkel, nem fog előbbre haladni, valójában azok mozgatják a világot, akik mindig nagyobbat próbálnak lépni, mint amire képesek...

Sok minden eszünkbe jut ilyenkor, új esztendők küszöbén, amikor véget ér a több napig tartó pihenés, a családi és baráti találkozások, evés-ivás, tévézés, semmittevés kábulata. Nehéz beismerni, de nem tudjuk, hogy honnan hová tartunk, a jövő mit tartogat, mit kell tennünk, hogy egy év múlva boldogabbak lehessünk. Nézegethetjük a plafont, reménykedhetünk, fogadkozhatunk, de hogy mennyire lesz boldog a 2021-es év, az csak jövő ilyenkor fog kiderülni számunkra. Bízzunk benne, hogy élünk majd, és örömmel emlékezhetünk vissza rá.