Az öcsém zongorázik – legutóbb az apám is beszállt a régi, gyerekkorból felidézett tudásával –, énekelünk, felemlegetünk emlékeket, eltávozott szeretteinkről mesélünk. Sírunk, kacagunk, derülünk, borulunk. Együtt vagyunk, és jó az nagyon. A ránk szakadt nyavalya mindezt most felülírta.

Óvtuk egymást, főként az apámat, mert szeretnénk majd még együtt ünnepelni. De így is megadtuk a módját, és akik együtt lehettünk, szépen, talán az eddigieknél is békésebben, csendesen, egymásra figyelve töltöttük ezeket a napokat. Aztán a nagy lányom szilveszterkor elutazott, a kisebbik is elvonult pár barátjával. Nem volt szándékomban szilveszterezni, bár hívtak szűk baráti körbe, de utolsó percig vacilláltam. Mert a vírus, mert már nem izgat annyira a szilveszter, mint hajdanán, mert ez is csak egy éjszaka, amikor nem alszom, mert máskor is éjjeli ember, pontosabban bagoly vagyok. Akkor meg minek? De a barátaim addig győzködtek, hogy megadtam magam.

Jól tették. Rövidebb volt az év végi együttlét, mint máskor, de jó hangulatú, a körülmények és a mindannyinkban ott bujkáló szorongás, bizonytalanság ellenére sikerült örülni egymásnak, és mindannak, aminek lehet. Pár órára ki tudtuk zárni a mindennapok feszültségeit. Gyorstalpalásos szilveszter volt a javából, tízkor már főtt a virsli, éjfél előtt megint otthon üldögéltem, és az új évbe a technika előnyeit élvezve, a távolban élő barátnőmmel és családjával együtt pattantam át.

Nem akármilyen évet zártunk, és ki reménykedve, ki szkeptikusan, de mindenképp valami újnak pislogunk elébe. Talán…

Talán legközelebb mind ott leszünk a karácsonyfa alatt. Talán, amikor a barátaimhoz indulok szilveszter este, nem úgy fog kinézni a város, mint egy rossz amerikai katasztrófafilm kihalt bolygója, és kevésbé lesz félelmetesen csendes, amikor haza tartok. Talán lesz még normális életünk. Ünnepek előtt, alatt és után… Reménykedve kívánok mindannyiunknak egy jobb évet!