László Zsuzsa
Kerültem már kilátástalannak tűnő helyzetbe jó párszor. Volt, amikor már majdnem feladtam, és aztán egyszer csak elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok. Nem egyszer fogtam a fejem és nem tudtam, hogyan tovább.
Sejtem, hogy nem csak én kerültem ilyen „kiváltságos” helyzetekbe, mivel nem vagyok valami ritka csodabogár. Mégis valahogy túllendültem, itt állok és örülök minden egyes percnek, jóval-rosszal. Szeretem az életemet, és nem cserélnék senkivel. Hogy miért írok most erről? Csak.
Na jó, azért, mert mostanában megint voltak ilyen „ fejfogós” óráim. De nem hagytam, hogy sokáig kerülgessenek, megbeszéltem magammal, hogy nem fekszem bele a problémába, az semmire sem vezet. És a gyakorlat teszi a mestert, ugyebár? Egyre ügyesebben veszem az akadályokat. Meg aztán valahogy úgy alakult eddig, hogy sosem maradtam magamra a legnehezebb helyzetekben sem, akkor sem, amikor másként hittem. Ez fontos, és hálás vagyok érte. És azt gondolom, hogy az is fontos, hogy ne csak az arcunkról le nem törölhető mosolyt mutassuk folyton, ne a tökéletes életünkkel masírozzunk a mások orra előtt, mert vannak, akik elhiszik nekünk még ezt a bugyutaságot is. És igazából az kinek jó? (Én tudom, hogy hazudom, neked meg pocsék, mert elhiszed.)
A furcsa enyhe kifejezés arra, hogy milyen életet élünk mostanság. Hogy ki hogyan vizsgázik, mit tanul, visz magával majd jobb időkre, nagy kérdés. Lehet, hogy ha visszatérünk valamiféle normalitásba, az égvilágon semmi sem változik. Meglátjuk… Bennem az elmúlt hónapok, bármennyire is ellentmondásosnak tűnhet, valamiféle nyugalmat, legalábbis rezignáltságot teremtettek. Valami különleges, rám eddig egyáltalán nem jellemző türelemmel nézek a dolgok elébe, és ha kerülgetni kezd a bizonytalanság okozta szorongás, megpróbálom minél előbb kitolni a képből.
Párszor mondták már nekem, hogy nagyon kitárulkozom, megmutatom, „kiteszem magam”. De hát hogyan lehet játszani vagy írni másként? Persze, azt nem mindenki tudja, hogy a szerep és a sorok mögé nagyon el lehet bújni, olyan, mintha ott sem lennék, és közben mégis… Talán ezért merem most is említeni a „fejfogós” óráimat. Meg hátha másoknak is segít, ha valaki hangosan kimondja: biza, van olyan, hogy ideig-óráig padlóra akar rámolni ez vagy az. És egy valami biztos, nincs tökéletes élet.
Szeretem a „tökéletlen” életemet, és nem cserélnék senkivel. Miért? Csak.
