Mi délelőtt otthon segédkeztünk a ház körüli munkákban, de ebéd után elengedtek „keringeni” a faluba. A keringés azt jelentette, hogy mentünk játszani a velünk egykorú gyermekekkel, hunyócskáztunk, budákoltunk, pityköveztünk, labdáztunk. Fürödni is jártunk, de csak nagyanyánk kíséretében. Ha valahol játszottunk, az ottani szülő szelt egy karéj kenyeret, megkente zsírral, s adott minden gyermeknek. Ezenkívül hullásalma, körte, szilva mindenütt akadt, egyéb nem is nagyon kellett akkoriban. Vasárnap kaptunk egy lejt, és vártuk Brassóból a szászt, aki csónakos motorbiciklivel hozta a finom pálcikás fagylaltot. Lehet, hogy a múlt sokszor megszépül utólag, de azt az ízt sohasem találtam meg azóta...
Az Uzonhoz tartozó falvak régen önállóak voltak, önkormányzattal, községházával. Ilyen volt a közeli Lisznyó is, ez a jámbor erdőalji település, amely valamikor a rendtartó székely falu mintája volt mind a szervezettség, mind az életvitel szempontjából. Csendes, barátságos falunak ismertem meg 1975-ben, amikor az ottani I–VIII. osztályos iskolában kaptam román–magyar katedrát. Azelőtt is jártam Lisznyóban, de gyermekként nem úgy mozogtam. Nagyon tetszett a falu csodaszép református temploma, és a kultúrotthon, amelyet a református egyházközség Barabás Győzőtől vásárolt. Két teremből állt, óvodának is használták. Az iskolaépület egy részében tanítói lakást rendeztek be, amit Gáspár tanító használt. Az államosítás után az akkori néptanács épített hozzá öltözőt, színpadot, klubhelyiséget. Ezt megelőzően a kulturális műsorokat a községháza nagytermében tartották. A kultúrotthon termének építése és szépítése Szász János, Benke Ferenc és Giráncsi János volt elnök érdeme lehet, de hozzájárultak a lisznyói tűzoltók (Németh János, Forró János, Száfta József), és régi nagy családok is (Gál Dancs Albert, Kese Géza, Kese Dénes, valamint a Kónya, Barabás, Zoltáni, Prázsmári, Jánó, Jákó, Fekete, Páljános család és mások is). Valamikor az 1950-es, 60-as években fizetett könyvtárossal (Máté József) működő könyvtára is volt Lisznyónak, de aztán a falvakat egyesítették, és ez is megszűnt, mint sok más jó és hasznos dolog.
A tanügyi reform előtt két osztálytermes tanodája volt a falunak, ahol Gáspár József igazgató és felesége, Etelka oktatott. A reform után hétosztályos iskola lett belőle, Bardócz Sándor és Mihály Gábor vezetése alatt. 1953-ban sok újonnan kihelyezett vagy áthelyezett pedagógus került ide: Bedőházi András és neje, Erzsébet, Beder Miklós, Etédi Irénke. Nagy létszámú osztályokat kaptak, mivel Lisznyóhoz csatolták a bikfalvi felső tagozatos diákokat, de még a magyarósiakat is. Az 1953–54-es tanévben Bedőházi Erzsébet 46 fős (!) hatodik osztályt tanított. 1953 és 1963 között Bedőházi András és Beder Miklós kétszer is helyet cserélt az igazgatóságban, 1963 és 1973 között pedig Etédi Irén vezette az iskolát, és emellett kultúrigazgató is volt, ami az akkori időben sok feladattal járt. Ezen időszakban alakult át nyolcosztályossá az iskola.
Amikor engem 1975-ben áthelyeztek Bikfalváról, a felső tagozat a jelenlegi román paplakban volt berendezve, kis méretű, csempekályhával fűtött termekbe. Az akkori szegényes körülmények most hajmeresztőnek tűnnek, az erdő mellett is sokat fáztunk, főleg a huzatos, sokablakos tanáriban, mert a fa vizes volt. A rend és a tisztaság azonban mindig példás volt, mert a Kónya család gondosan takarított.
A visszaemlékezés megszépíti a múltat, de a szocializmus éveiben sokat vártak el a pedagógusoktól. Délelőtt nyolctól kettőig volt a tanítás, délután pedig szilencium a bentlakók számára, akik mind magyarósi gyermekek voltak, hiszen akkoriban ősztől tavaszig nem lehetett gyalogosan közlekedni a két falu között. A bentlakók étkeztetését az akkori kollektív gazdaság állta, de a szülők is hozzájárultak valamicskét. A szakácsnő Rétyi Márika néni volt, nagyon igényes és pedáns asszony, akinek a főztjét megehette akárki. Hétvégeken a szülők szekérrel hazavitték a gyermekeket Magyarósra, de hétfőn egyik sem hiányzott, rend és fegyelem uralkodott minden téren. A tanerőknek hetente kötelességük volt egy egész napos szolgálat teljesítése, és ezen felül a kultúrmunka is, mert a 70-es években már csak Uzonban volt fizetett kultúrigazgató (Molnár Ferenc, Rácz Géza, Bölöni Lenke), a többi faluban kinevezték fizetés nélkül a felelősöket. Bikfalván Harkó Erzsébet tanítónő, Magyaróson Fodor Erzsébet, Lisznyópatakon Szotyori György, Lisznyóban pedig jómagam viseltem ezt a tisztséget. Az akkori tantestület tagjai a következők voltak: Bölöni Lenke igazgató, Kopacz Jolán (német–magyar szakos tanár), Páljános Ilona (matematika–fizika), Boda Hajnalka (biológia, vegytan, testnevelés), Ördög Vilmos (mezőgazdaságtan, állattan), Karácsony Lívia (zene), Etédi Irén és Bedőházi András (tanítók), Kese Rozália (óvónő), de helyettes tanerők is tanítottak egy-két évet, általában frissen érettségizettek. Műhelye is volt az iskolának, ahol a nagy műveltségű és szaktudású Jakó Ödön asztalosmester tanítgatta a diákokat. Sajnos, ma már az épület sincs meg, tönkrement és lebontották.
De nem csak tanítanunk kellett. Ősszel két-három hétig szedtük a pityókát hol a lisznyói, hol a magyarósi határban, amiért valami kevés pénzt is adtak, a gyermekek nagy örömére. Akkoriban a tanulók, katonák és az irodai személyek voltak a „sokoldalúan fejlett szocialista mezőgazdaság” megmentői a teljes bukástól...
Kirándulásokat is szerveztünk a környéken: a Szent Anna-tóhoz, a Rétyi Nyírbe, többször mentünk ki a majálistérre, főleg gyermeknapokon, de jártunk Brassóban, állatkertben, múzeumokban stb.
Utólag már csak a szép, csak a jó jut eszembe, és őszintén mondom, hogy a gyermekek nagyon szófogadóak, jól neveltek voltak, elenyésző fegyelmi problémánk akadt, habár olyan osztályunk is volt, ahol a 18 tanulóból csak három volt lány. De szót értettünk mindig. Évvégeken szép búcsúztatót rendeztünk az iskolában, aztán pedig olyan bankettet, ahol a tanulókkal és szülőkkel együtt mulattunk. Mivel a hetvenes évek közepén Ceaușescu ezt is megtiltotta, néhai Jánó Aranka szüleinek szép, tágas kertjében gyűltünk össze. A magyarósi szülők szekerekkel jöttek, finom süteményekkel, szendviccsel, házi üdítőkkel. Valaki azonban beárulhatott, mert estefelé hívatták Bölöni Lenke igazgatónőt, hogy adjon magyarázatot. Ő karakteresen megválaszolta, hogy a családi otthonában mindenki azt csinál, amit akar, és ezzel az ügy lezárult, a kedvünk azonban odalett...
Az elmúlt évek, évtizedek során sorra elmentek ezek az idős kollégák, jó emberek, ismerősök, akiknek itt állítok emléket. Az általuk hagyott űrből csak a fekete-fehér fényképek maradtak, és a tudat, hogy részük volt abban, amivé lettünk. Ebben az ideggyenge, zavaros, ide-oda rohangáló XXI. században örvendek neki, hogy mi még megéltük a lassú időt, a közös esti tévézést a szülőkkel és nagyszülőkkel, a gyertya lobogását az esti áramszünetek alatt, a gyermekekkel tett hosszú sétákat, egy szép, igazi, emberi életet.
Ambrus Lászlóné Imreh Anna, Uzon