Demeter J. Ildikó
A tisicai szoros és a Putna-vízesés ezentúl Kovászna megyéhez tartozik, mert a háromszéki elöljárók az ezredforduló tájékán úgy gondolták, hogy jobb gazdái lesznek ennek a természetvédelmi területnek, és nem haboztak egy javukra módosított dokumentációt aláíratni a Vrancea megyei Tulnici község éppen egyébre figyelő polgármesterével.
A szóban forgó terület ugyan a magyarul háromszéki havasoknak nevezett hegység része, de az erdélyieknek semmiféle telekkönyvük vagy más jogcímük nincs rá, ennek ellenére a hatóságok nem indítanak ellenük eljárást átverés, csalás, okirathamisítás, birtokháborítás, alkotmánysértés és hasonlók miatt, ellenkezőleg, a Ploiești-i táblabíróság végleges és megfellebbezhetetlen ítéletben mondja ki egy moldvai megye megcsonkítását. A hírt a központi sajtó sunyi elégtétellel tálalja, a vráncsaiak megdöbbenésére, felháborodására senki sem kíváncsi, döntött „a független román igazságszolgáltatás”, amivel az államfő is szeret dicsekedni szerte a nagyvilágban.
Elhiszi mindezt valaki? Pedig megtörtént, csak nem a tisicai, hanem a jóval ismertebb (és annyival nagyobb hasznot hajtó) Békás-szorossal, és nem Moldva (Neamț megye) veszített területet, hanem a Székelyföld. Sehogy sem férnek el mellette a keleti szomszédok, akik temetőrablástól sem riadnak vissza, habár már évtizedekkel ezelőtt, a kommunista korszakban is úgy kanyarították a megyehatárokat, hogy a magyarságtól vegyenek el, akár színmagyar lakosságú településeket is. Ezeket a megyehatárokat egyébként az új, eredeti román demokrácia alkotmánya és több törvénye, illetve kormányrendelete is szavatolja, de minden jel szerint csak az egyik irányba: mert miközben a túloldalra került erdőket évszázados telekkönyvekkel sem sikerült visszaperelniük a széleken levő falvaknak, a másik irányból egy kiskirály utasítása szerint készült kataszteri rajz is erősebbnek bizonyul minden törvénynél...
A legszomorúbb az, hogy egyetlen emberjogi szervezetnek, állampolgári egyenlőséget hirdető pártnak, ombudsmannak, európai uniós biztosnak, amerikai nagykövetnek, józanságára rátarti elemzőnek sem tűnik fel az az ordító (és valószínűleg a mély állam által vezényelt) elfogultság, amiről már az ozsdolai gazdáknak is keserves tapasztalataik vannak. Pedig van elég a romániai bíróságok rovásán, hiszen az elmozdíthatatlan bírákkal és különnyugdíjakkal is kényeztetett hazai igazságszolgáltatás 31 év után sem ért az 1989-es „forradalom” perének végére, a bányászjárásoké sem halad, a Colectiv-tűzvész utáni felelősségrevonás is húzódik, a Gabriel Oprea volt belügyminiszter nagyzási hóbortja miatt elhunyt rendőr ügye is, és ezek csak a legvisszhangosabbak. Lassan két éve lesz az úzvölgyi temetőfoglalásnak is, egy másik megyehatár-tologatásnak, amiből román–magyar diplomáciai csörte is lett – és a megoldás végül szintén a törvényszékekre maradt. Amelyek tudnak serények lenni: se szeri, se száma a zászló- és feliratperekben született, zömükben elmarasztaló ítéleteknek, és alighanem szédületesen gyorsan lecsapnának, ha Háromszék csakugyan szemet vetne a tisicai szorosra.
Ez már hihető, igaz? Ahány szoros, annyi igazság kerül ebben a mioritikus országban.
