A gyermekeink kezdetben érdekesnek találják a róluk készült, a világhálón is megosztott képeket, ám ahogy növekednek, valahogyan meg kell birkózniuk az évek során róluk felgyűlt fotóállománnyal. Amiben ráadásul biztos lesz néhány, amiről azt gondolják: bárcsak sohasem készültek volna el. Hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, van néhány apró szabály, amelyet jó betartanunk.
Életünk egyre inkább a nyilvánosság előtt zajlik, és ez a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Közben meg jogos a kérdés, hogy miért van erre szükség. Miért teszi boldoggá az embereket, ha kirakatban élik az életüket? Miért nem tudnak a családban történtek bensőséges, intim pillanatok maradni?
A „Nagy Testvérnek” nem kell már figyelnie mozdulatainkat, napi tevékenységünket rejtett kamerákkal, villogó képernyőkkel – mi magunk osztjuk, dokumentáljuk önként és bérmentve.
Egy figyelmeztető kampány keretében végzett kísérlet során több szorgalmas „megosztó” anyuka fényképei segítségével a szakembereknek sikerült több családi ház pontos alaprajzát elkészíteniük a berendezési tárgyak helyével együtt. Egy kis pluszmunkával megszerezték a lakcímeket is, és fél nap alatt összeállt az „akciócsoport” a lakásokba való behatolásra. A fényképek alapján azt is sikerült kinyomozni, hogy melyik ablakot szokták résnyire nyitva hagyni a konyhában. Később a lakók is megdöbbentek, hogy milyen sok, a bűnözők számára értékes információt „szórtak szét” magukról a világhálón.
Az online térben szocializálódott fiatal szülők számára természetes, hogy életük főbb eseményeit teszik közzé. A jelenség már önálló nevet is kapott: a sharenting vagy over sharenting az angol share (megosztani) és parenting (gyermeknevelés, szülőség) kifejezésekből áll össze, az over jelző pedig ennek túlzásba vitelét jelzi.
Mindeközben sokan nincsenek tisztában azzal, hogy ha tartalmakat töltenek fel a világhálóra a családjukról mindenféle korlátozás nélkül, akkor azok egyrészt örökre ott is maradnak, másrészt bárki szabadon felhasználhatja. A legrosszabb forgatókönyv, hogy ha a gyermekünkről feltöltött bájos pancsolós kép egy pedofil oldalon köt ki, miközben ez ellen semmit nem tehetünk.
A felhő alapú tárhelyeknek köszönhetően gyakorlatilag az anyaméhtől kezdve a születésen és az első lépéseken át az érettségiig korlátlan mennyiségű képet, videót és bejegyzést készíthetünk és tárolhatunk gyermekeink életéről. S miközben ezt a legjobb szándékkal tesszük, gyakran eszünkbe sem jut, hogy amit mi láthatunk, azt más is láthatja.
Az Egyesült Államokban, ahol a sharenting az európainál is gyakoribb jelenség, már több olyan esetről érkezett bejelentés, hogy fiatalok nem tudtak jogosítványt igényelni, mivel valaki már rendelkezett az ő személyes adataikkal kitöltött okirattal. Egy előrejelzés szerint 2030-ra az identitáslopásos esetek több mint kétharmadát a szülők által megosztott adatok segítségével fogják végrehajtani.
Még a koronavírus-járvány előtti időből származik a megfigyelés és a párbeszéd is. A gyermekeink akkor még iskolán kívüli tevékenységeken vettek részt. A kisiskolás épp hazaért. – Anya, ma voltunk a múzeumban, a könyvtárban, és játszottunk a parkban is – kezdte volna mesélni az édesanyjának. – Igen, tudom. Láttam már a fotókat, amelyeket a tanci feltöltött az osztálycsoportba – válaszolta az édesanyja. Aztán itt véget is ért a párbeszéd. Minek mondta volna tovább? Anya már úgyis látta...
Feltöltéseinkkel, posztolásainkkal miért „írjuk meg” gyermekünk élettörténetét, mielőtt lehetősége nyílna neki magának elmesélni?
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
(folytatjuk)
