Jó esetben szó sincs arról, hogy a gyermekszínház unalmas volna a felnőttek számára, szerintem sokkal helyénvalóbb lenne az a megközelítés, hogy vannak jó és kevésbé jó előadások, melyek közül egyeseket értenek a gyermekek, másokat nem. Annyi mindenre kell figyelni egy előadás elkészítésében, és a jelenetszerkesztés, színészi összjáték, díszlet, jelmez, zene, fények kezelése szempontjából valójában mindegy, hogy ki a célközönség, az alkotók minden esetben arra törekednek, hogy a legjobb formájukat hozzák. Nem azon múlik tehát egy színházi előadás értéke, hogy könnyen érthető-e a cselekménye vagy sem.

A Dávid Péter által rendezett Zsongás című előadásról újra kijelenthető, hogy gyermekeknek és felnőtteknek is szól, annak ellenére, hogy a rendező szerint a gyermeki lét tisztaságát, ártatlanságát próbálták felfedezni vagy újra megtalálni általa. Azért öltöztek bohócoknak, mert a bohóc tudja a legpontosabban kifejezni azt a fajta rácsodálkozást a világra, ami a gyermeki léthez köthető. Valójában azért keressük mindnyájan ezt az állapotot, mert minden hátsó szándéktól mentes, tiszta és gondtalan. Az előadás jól érzékelteti ezt. Az időtlen időkig tartó rutinos munkába belefásult emberek azonnal kivirulnak, megtelnek vidámsággal és életkedvvel, ahogy kiszállnak a mókuskerékből és bohócruhát öltve nyakukba veszik a világot. Kis bőröndök, nagy bőröndök, stoppolás, szabad élet. Hát nem igaz, hogy elsősorban nekünk szól mindez, és nem a gyermekeknek? A gyermekek nem is tudják, hogy mit jelent az utazás szabadsága, hogy mennyire jó érzés kilépni a szürke hétköznapokból, rácsodálkozni egymásra és a világra. Hisz nekik ez a mindennapok természetes állapota.

Fontos megjegyezni, hogy némajátékról van szó, a szemek, gesztusok, mimika azonban nagyon is beszédes. És rengeteg hang is hallható, de nem beszédhangok, hanem zörejek és a zene sokféle változata. Egyesek élőben, mások felvételről.

Több jármű is elhalad előttük, de senki sem veszi fel őket. Sebaj, összeraknak maguknak egy saját autót, és azzal indulnak tovább. Kicsit nehezen gyúl be, de hát minden kezdet nehéz. Aztán egyre több és több új helyzet adódik, és mindent úgy érzékelnek, minta életükben először találkoznának vele. Megijednek, meglepődnek, csodálkoznak, gyanakodnak, reménykednek, büszkélkednek, örülnek és szomorkodnak bizonyos dolgok felett. Különböznek egymástól, és mindenki mást játszik, mégis egységesek. Akár egy zenekar tagjai, akik más-más hangszereken játszanak, de mindez nem választja el őket egymástól, hanem inkább összetartja.

Aztán tényleg találnak egy nem létező dobot, és miután annak minden elemét felszerelik, kipróbálják. Mesterien játszik rajta a dobos. Jöhet rá az esernyő-gitár, majd a húsdaráló-szaxofon és a többi hangszer. Nagyszerűen zenélnek, talán éppen ezért utaztak idáig, hogy végre megmutathassák, hogy nemcsak zörejekből tudnak zenét csinálni. A létra is szépen szól, de nem gyerekjáték a megszólaltatása, az ének egyenesen megható, meg is könnyezik rendesen.

Szép volt az összjáték, hol egyik, hol másik színész emelkedett ki belőle, de mindnyájan mértéktartóak voltak. Sehol nem fulladt ki az előadás, és nem voltak benne üresjáratok. Bizonyos értelemben a ritmus tartotta össze az egészet, a játszók közös szívdobogása, mely csak a csendben hallható igazán. Nem hiányzott tehát a szöveg, és a gyermekelő­adásokra általában jellemző harsányság sem, enélkül is sikerült fenntartani a figyelmet, kicsikét és nagyokét egyaránt. Különösen tetszett, hogy a játékteret folyamatosan ők alakították a rendelkezésükre álló tárgyak, kellékek segítségével. Többféle helyszínt idéztek ezáltal, s ami nem volt egészen egyértelmű, azt kiegészítette a néző képzelete. Így lehet semmiből színházat csinálni.