Már a második vevőnek magyaráz, elővesz egy árlistát, keresgél rajta, elnézést kér, lehet, hogy valami hibásan került a gépbe, hívja a kollégát. A kolléga nem túl sietősen érkezik egy kulccsal, a mögöttem álló férfi hangosan be is szól. A kulcsos kolléga a kasszánál matat, nem látom, pontosan mit csinál, de megoldja a problémát. Vásárló fejcsóválva távozik, mi egy lépéssel előbbre jutunk.

Már csak ketten állnak előttem, kipakolok a kosaramból, a hátam mögött a férfi – vírus ide, vírus oda – már a nyakamban liheg, és morog. „Na, mégsem itt fogunk megőszülni.” Aztán hirtelen megint elakadunk. Valami újra nem stimmel. A sor elején egy nő idegesen szóvá teszi, hogy nem egyezik a végösszeg, kevesebbet kellene fizetnie, mi ez? Kezdik elölről, sorra vesznek mindent a narancstól a fagyasztott borsóig. A kasszásnő megint az árlistát böngészi, kis türelmet, majd elnézést kér. Próbálja kibogozni, hol a hiba. Az elégedetlenkedő vevő is besegít, és végre megvan! A gyümölcsös joghurt körül volt a gubanc. A kulcsos kolléga is visszaérkezik, nem juthatott messzire, most hamarabb előkerül.

A hátamban érzem a mögöttem felgyűlt feszültséget, a férfi már szinte kilök a sorból, de a türelmetlenség az egész soron végighullámzik. Kulcsos kolléga – most már látom – kasszát nyit, zár, vevő fejcsóválva el. Amikor odaérek, aggódva figyelem a számokat, amelyek megjelennek a kijelzőn, de úgy néz ki, rendben vagyunk. Már szinte drukkolok, nehogy valami hiba csússzon be. Megkönnyebbülten fizetek, mögöttem a morcos férfi feldobálja a pultra a dolgait, csak úgy rittyeg, csattog a hely. Vörös a feje, én megpróbálok minél gyorsabban elpakolni, nem akarom tovább feszíteni a húrt, még a végén rosszul lesz. Bankkártyával a kezében hadonászik, és most már kiabál: „Drága, meg kéne tanulni számolni! Ha nem érti a dolgát, ne most gyakoroljon, mi itt ne érünk rá. Mit képzelnek maguk?”

A kasszáslány fel sem néz, csak gyorsabban billentyűzik a kasszagépen, én a szemem sarkából lesem, hogy merre járhat a kulcsos ember, ha netán megint vészhelyzet lesz. A sorban mások is elkezdenek zsummogni, ahogy az lenni szokott, ha végre megkerült a hangadó. Szinte sajnálom otthagyni szegény lányt, de hát nem vagyok az anyja, sem barátja, nem dolgom megvédeni, különben is, várnak a dolgaim engem is, ugyebár.

Miközben pakolászom be az autóba, elképzelem, amint zárás után a hóna alá kapja a kis kasszagépet, hazaviszi, s hajnalig nyomogatja a gombokat és számol. Gyakorol. Hátha másnap jobban megy, és senki nem ordítja le a fejét. Hm, és mi van akkor, ha a kasszagépben van a hiba…?