A Strázsa, illetve a Barabás-tető szomszédságában járunk, lankás, szerethető vidék, fel is kapaszkodnánk egy közelebb lévő hegyecskére, csak hát elképzeléseinket egy, a hóban toporgó, illetve főképp a pásztorkutyák körülvette juhok miatt módosítanunk kell. Noha távolabb legelésznek – ez nyilvánvalóan abszurd vállalkozás lenne, legjobb esetben is csak kapirgálnak a mintegy tíz centiméteres hótakaró alatt –, négy, nem túlságosan vad kutya mégis felénk rohan ugatva. Eközben a pásztor a távolban meg sem mukkan, a jelek szerint esze ágában sincs visszahívni az ebeket. Megállunk, várunk, a kutyák hangoskodnak, aztán némiképp megunva az ugatást megfordulnak, s leülnek, hátat fordítva nekünk. Jó néhány percig álldogálunk még, nem túlságosan kellemes egy helyben toporogni a szeles időben, aztán az ebek megunják, s eloldalognak. Mi pedig elkanyarodunk még jobban, noha már korábban is irányt váltottunk a bamba nyáj s a közönyös pásztor – mioritikusan: csobán – okán. Kevesebbet gyalogolunk végül, mint terveztük, de így is újjászületés a téli kiruccanás, igazi januári ajándék. Visszaereszkedve a faluba még egy nyájjal találkozunk, azok távolabb, az Olt túloldalán keresgélnek a hó alatt.

Természetjáró barátaim mesélik, régebb ilyesmi nem fordult elő a télies hegyeken, még települések közelében sem, viszont az elmúlt években kezd egyre gyakoribb jelenséggé válni a hóban kapirgáló nyáj. A juhtartó gazdák valójában a téli, hó alatti legeltetéssel spórolnak, hiszen kihajtva a jószágokat, azok éhesen keresgélve valamit csak találnak, s ezzel is megtakarítják, legalább részben, a gazdaságokban az etetést. A kutyák, az átkozott pásztorkutyák pedig fagyos, szeles, jeges időben is csaholnak, s ha valaki beléjük botlik, még a juhos gazdák kérdezhetik, miért ment oda? Az is megtörtént, hogy a Csíki-havasok gerincén, a Cecele-csúcs közelében január végén legelészett a juhnyáj, s a pásztor ehhez csak annyit fűzött hozzá, léteznek kopárabb, kevésbé havas részek, s ott valahogy csak elboldogulnak a juhai.
Valahogy csak elboldogulnak, ez a jó kis hazai elv érvényesül tehát ez esetben is. Valahogy csak lesz, valahogy csak eszegetnek. Valahogy mindig lesz. Sőt, mi több, természetjárók szerint valójában a téli legeltetés tiltott, hiszen a legelőknek is regenerálódniuk kell, ezért a téli legeltetésért az élelmes juhosoknak bírság járna. De ők, mint mindig, most is röhögnek a markukba, mint akkor, amikor a megengedettnél jóval több, esetenként igen agresszív, nyájőrzésre alkalmatlan és vad kutyafajtákat szaporítanak az esztenákon. Nálunk, változó tájainkon valahogy a csobán érdeke előbbre való, mint a törvény betűje.

Korlátozni, normális mederbe kellene terelni ezt a módfelett elterjedt, emiatt nem csak megélhetési kérdésnek tekinthető legeltetést, az ugyanis sokak számára visszataszítóvá és közveszélyessé vált. Érthetetlen és elfogadhatatlan a juhtartó gazdák önkénye, érthetetlen és elfogadhatatlan az érintett hatóságok, önkormányzatok közönye. Mert egyszer végre jó lenne tudomásul venni, szép új világunkban nem csak a sajt, a túró és az orda élvez elsőbbséget, legalább annyira fontos a természetet szeretők biztonsága és közérzete, ráadásul utóbbiak bizonyosan lehetnek legalább annyian, mint az önkényes, magukat a törvény betűje fölé helyező juhtartó gazdák. Hogy a levegőzni, felfrissülni vágyók ne rettegve lépjenek ki a zöldbe, avagy a fehérlő hóba, a természetbe, a közeli dombokra és hegyekre. A kirándulók elbizonytalanodnak, s eközben az örökké vonuló nyáj képe állandósul, szinte mítosszá dagad. S a juhok csak rágnak, érzéketlenül elpusztítanak mindent, ami útjukba esik, s a kutyák pedig csaholnak, vicsorítanak. Télen, nyáron egyaránt.

Ha tehát valaki azt állítaná, hogy térségünkben aggasztó módon teret nyernek a visszás balkáni jellegzetességek és egyre jobban terebélyesednek a furcsa, mioritikus szokások, nehéz lenne őt megcáfolni.