A papíralapú fényképalbumok nézegetése már a múlté. Néhány családban talán még szánnak időt és pénzt a digitális fotók nyomtatására, albumok összeállítására, de az igazán „menő” fotógyűjteményeket ma már virtuális „felhőkben” tárolják, ahonnan bármelyik pillanatban bármilyen okoseszközzel elérhetőek – egy kis ügyességgel és hozzáértéssel bárki számára.
Ma már a meg nem született gyermekek is „épp idejében” belecsöppennek a digitális életbe – ha a szüleik a magzati ultrahangfelvételeket megosztják a közösségi oldalakon. És láttam már a szülőszobában készült, online megosztott videót is! Aztán következnek az első cumizásokról, bilizésekről, növekvő fogacskákról, az első imbolygó lépésekről és egyéb sikerekről szóló megosztások és így tovább – akár a gyermekek kamaszkoráig. Ez ugyanis az az időszak, amikor a serdülők keményen nekimennek a szüleiknek annak kapcsán, hogy mit és mekkora mennyiségben oszthatnak meg róluk a világhálón.
Igen, tudom, a kiindulópont a szülői büszkeség. Főleg az első gyermekes szülők esetében, akiknek tényleg az apróság körül forog az életük. Ez az állapot gyakran egyfajta beszűküléssel és emiatt a külvilággal való kapcsolatkereséssel jár. A jópofa babafotókra ugyanakkor mindig jön és mindig pozitív a visszajelzés. De jó lenne már abba is belegondolni, hogy mi mindennek tesszük ki később a gyermekeinket azért a pár másodpercnyi elégedettségért, amit a lájkok sokasága láttán érzünk.
A gyermekeink jogi értelemben korlátozottan cselekvőképesek vagy cselekvőképtelenek. Emiatt éppen ránk, szülőkre hárul a felelősség és kötelesség, hogy segítsük őket a személyiségi és a magánélethez való jogaik érvényre juttatásában. Ezért visszás helyzet az, amikor a közösségi oldalakon épp a szülő tapétázza ki az üzenőfalát a gyermekeiről készült fotókkal.
A privát weboldalakon – éppúgy, mint a Facebookon vagy a YouTube videómegosztón – tömegével találunk családi nyaralásokról készült képeket és filmeket, amelyeken a gyermekek lenge öltözetben láthatók a strandon, de a megosztott képekből többnyire világosan kivehető az is, hogy melyik környéken és milyen házban laknak.
Úgy tűnik, sokak számára már semmit nem jelent a magánélet szentsége, a szülők a játszótérről az internetre helyezték át a gyermeknevelést, és vadidegen embereknek mutatják meg, hogyan nőnek fel a gyermekeik.
Sokan töltenek fel olyan képeket a világhálóra, amelyeken társaságukban mások is szerepelnek – anélkül, hogy a többiek hozzájárulását kérnék ehhez. A fiatalok hamar leintenek ebben a témában, és azzal érvelnek, hogy a világháló egyébként is olyan borzasztóan röpke és gyors életű, hogy holnapra már mindenki elfelejti, ami ma történt. Pedig az internet nem felejt, minden adat valamikor felbukkanhat újra, talán évek múltán.
Teher lehet az is, ha egy gyermeknek hordoznia kell azt a hamis képet, amelyet a szüleik a legjobb szándékkal festettek róla a világhálón. „Az én gyerekem a legcsodálatosabb” – ez egy nagyon fontos szülői érzés, de nem jó, ha versengéssé fajul. Ilyenkor könnyű belefutni abba a csapdába, hogy szülőként olyan „valóságot” mutassunk, amelyben minden szép, harmonikus, kiegyensúlyozott és tökéletes. És ez megzavarhatja, elbizonytalaníthatja a gyermekeinket.
Folyamatosan csak azt tudom hangsúlyozni, hogy a családi képek helye a családi albumban van, esetleg egy jól védett külső merevlemezen. Az internet nem fotóalbum!
Minden internetező szülőnek csak azt tudom javasolni, hogy minél kevesebb információt közöljön magáról és gyermekeiről a világhálón, vagy ha már mindenképp megoszthatnékja támad, akkor legalább védje személyes dolgait megfelelő körültekintéssel.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
