Eddig is többoldalúságával tűnt fel Simó Enikő művészete. Egyaránt otthonosan mozgott grafikában és textilben – valószínű, díszletei révén a tér megszervezésében, a látványteremtésben is –, rajzolásban, szövészetben és konstruktív montázsban, s ha végigtekintünk az utóbbi évtizedekbeni tevékenységén, amit most itt együtt látunk, nem a művésznő egy új korszakának megnyilatkozása, hanem technikában és formai-szerkezeti megvalósításban már az elmúlt évtizedekben kikísérletezett megoldásokkal találjuk szembe magunkat, mégis, ahogy itt sorakoznak a munkák, egységbe rendeződnek, egy művészi lelkületről, az anyaghoz, anyagokhoz való – mondhatni: tiszteletteljes –  viszonyulásról vallanak, megálljt parancsolva a nézőnek. Állj meg, szívd ezt a levegőt, kezdj beszélgetni a munkákkal, melyek – ha a művészetre fogékony alkat vagy – életre kelnek benned, megmozdítják a bensődet, kérdéseket tesznek fel neked, egyszóval: hatásuk alá kerítenek. És ha a munkák keletkezési évszámát vizsgálod, az is lenyűgöz, hogy a kiállított mintegy negyven alkotásból mindössze nyolc régebbi keltezésű, a többi 32 alatt az évszám: 2020.

Hatalmas munka, hatalmas teljesítmény!

Aranykor

S mindez nem azért van így, mert a művésznőnek nem lett volna régebbről anyaga egy valódi életműkiállítás megrendezéséhez, hanem mert teremben gondolkodott, kiállításban gondolkodott, s ha a művek összességét vesszük, itt van így is az egész rá jellemző életmű, itt van a szőnyeg (A csend zúgása, Vigyázó), mely érzelmeket is áraszt, itt vannak a felnagyított, hangsúlyosított kisebb szövött felületből előkígyózó, kör alakú rendbe beleálmodott, hurkázó-csavarodó szálakkal kialakított, sajátosan inspiratív textilkompozíciók, azok különleges felülethatása, mozgalmassága (Solaris I, Solaris II.). Itt van a hat darabból álló – szerintem a kiállítás legsúlyosabb műveinek számító – Aranykor sajátos, geometrikus sorozata, és itt a keskenyebb és szélesebb fekete szalagokból vagy azok segítségével geometrikusan megszerkesztett, rendszerint kétsíkú kompozícióinak igen gazdag sorozata, melyek op-art hatást is kiváltanak a nézőkből, ahogy elhaladsz a munkák előtt, megrezdülnek a felületek, s ezáltal is gazdagszik benned a látvány. És úgyszintén egy külön csoportot alkotnak a körkörös formaritmusra épülő, ismétlődő elemekből alkotott Csillagözön darabjai, melyek különlegesen izgalmasak lendületes rendjükkel. S ha folytatjuk a számbavételt, külön hely illeti a kezdőkorszak két, világos alapra épülő és izgalmasan alakított, csupa ritmus-felületű munkáját: Szólásszabadság és Vörös tenger.

Itt minden átgondolt, mindenben ott van egy látásmód, melynek alapja a formák rendje, ismétlődés a rendben.

Melyek Simó Enikő formái?
Körforma, forgásforma, egymásba folyó, csavarodó formák, az azonos ismétlődése, geometrikus négyszögek vagy lapjukra, vagy sarkukra állítva, a kétsíkúság adta lehetőség révén egyazon művön belül is. A szalagok is – melyek visszatérő építőelemei kompozícióinak – lehetnek függőleges vagy vízszintes rendeződésűek, de lehetnek megcsavartak is, amiből sajátos vibráció ered (Csűröm-csavarom I. és II.). Ez is jellemzője művészetének, a mozgalmas vibráció, felületvibráltatás (Homorú-domború I–II.).

Solaris II.

S van ennek a művészetnek egy különlegessége is, mely legerőteljesebben az Aranykor sorozaton figyelhető meg. A variációk különleges gazdagságát eredményezi, hogy a mindig geometrikus szabályossággal megszerkesztett felületek alakításánál működik a művész inspirációja is, az apró – sűrűbb vagy kevésbé sűrű – fonalszálakkal kialakított geometrikus formák különbözőképpen dőlnek, kapcsolódnak egymáshoz, s csak félig uralja a művek felületét a szimmetria, azon belül a dőlésszögek váltakozásával vagy a belső „színskálájukkal”, más módon való fedettségükkel – hol intenzívebben uralkodik az arany, hol a fekete elősejlése az aranyszálak alól egy szürkés árnyalatot kölcsönöz a felületnek, amely valósággal hullámzik. Csupa vibrálás egy-egy mű! Úgy szabályos azokon belül minden, hogy semmi sem szabályos, egy gazdag mozgalmasság, villózás, aminek az eredménye mindig egy-egy különlegesen izgalmas teremtett látványvilág.

S nem födné Simó Enikő sokoldalúságát a kiállítás, ha nem jelenne meg a rajzos, „ábrázoló” jellege is művészetének a Fényjátékon. A mű megszerkesztettsége révén vízszintesen és függőlegesen is ötös sorokba rendeződnek a négyszögek, s azok mindenikében egy elővillantott, nem hangosan, inkább lefogottan, finom szürke, fényes és kevésbé fényes árnyalatokkal a fekete alapon – sorjázik a 25 lófigura. És mind a huszonöt más és más, költött-lovak, mese-lovak, ló-szimbólumok ezek, a természetből és a mítoszból véve – pegazusok, szárnyas lovak, büszke és délceg tartásúak, passzív mozdulatúak vagy száguldók, csupa hullámzás és csupa élet-szépség, a teremtés gazdagságát is elővillantók a szabályos négyzetek rendjéből épülő kompozíción. Nem elég csak ránézned a műre, meg kell állnod, végigjárnod a tekinteteddel ezt a gyönyörű, kifejezésekben gazdag, az egy műbe belesűrített mese és valóság kompozíciós felületet. S az üzenet-jelleg is hangot kap a kiállításon az Útmutató című művön, melyre szürkés árnyalatú rovásírásjelekkel viszi fel a fekete alapra Simó Enikő Kós Károly hozzánk szóló szavait, illetve az azokból épülő mondatát: „Olyan kevesen vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak az őszinteség és egyenes beszéd luxusát.” Egy bizonyosfajta concept jellegű szövegmegjelenítést is lehetővé tevő „stílusában” megformált mű ez, egy külön árnyalat, színfolt a gazdag egészen belül. S mindezt számba véve nyugton mondhatjuk, hogy a szépre fogékony nézőt lenyűgözi ez az egyszerűségében is gazdag és leredukált színvilágúságában is sokszínű kiállítás.

Gazda József

(A tárlat megtekinthető a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban február 12-ig.)