Ahogyan közelednek a november végi parlamenti választások, úgy durvul el egy furcsa kampány, mely mindenkit mindenkivel szembeállít. Az egyéni körzetes választási rendszer váratlanul érte a pártokat, s rádöbbentek, hogy már nem lehet biztos sikerre menni a szokványos és látványos korteskedéssel, mely ígért ugyan fűt-fát a voksoló polgároknak, de az ígéretekből soha nem teljesült semmi. Jó, valami kevés mégis igen.
A pártok és pártocskák az egész választási hadjáratot most a parlamentbe vitték át, s itt licitálják felül egymást a bőkezű ígérgetésben. Ebben csak az a rendkívül veszélyes, hogy törvények születvén, azokat illene be is tartani. Tăriceanu, a liberális—RMDSZ-es kisebbségi kormány miniszterelnöke került a legnehezebb helyzetbe, mert az SZDP és a D-LP által kicsikart törvények anyagi fedezetét ennek a kormánynak kell előteremtenie-kigazdálkodnia, s erre túl sok esélyt nem látnak. A tanügyi bérek ötvenszázalékos emelését lehet, hogy még kinyögnék (minden beruházást be lehet fagyasztani!), de ha jönnek az egészségügyiek, a köztisztviselők és a rendvédelmisek, tűzoltók, akkor oda az amúgy sem biztos pénzügyi egyensúly, s jön a válság, a csőd, a krach, s minderre egy bő és tetézett lapáttal rátesz a nemzetközi pénzügyi válság, az összevisszaság és bizonytalanság, amit kötelezően gazdasági visszaesés követ. Én nem egészen értem Tăriceanut és kormányát: ha ellenfelei egy ilyen zuhanásra késztető spirálba vitték bele, miért nem dobja a lovak közé a gyeplőt, s mondja ki, egyék meg, amit főztek. Nem és nem! Próbálkozik még sürgősségi kormányrendelettel, amivel elodázná az emelt bérek kifizetését, megkockáztatja azt is, hogy a mandátum lejártának célegyenesében bizalmatlansági indítvánnyal mozdítsák el a kormányt, de azt is, hogy a választásokon keményen fogják büntetni a liberálisokat a leginkább érintett csoportok és kategóriák, kik talán a legaktívabbak is lesznek. Tăriceanu magatartása vagy nagyon karakán, vagy nagyon ostoba. A dilemmát majd a következő esztendő válaszolja meg. Feloldani ugyanis nem tudja.
De nem értem az ellentábor vezéreit, Traian Băsescu államfőt, Emil Boc és Mircea Geoană pártvezéreket sem, mert bárki is győzzön a választásokon, bárki is alakítson többségi vagy koalíciós kormányt, az igazi balhét annak kell elvinnie, s nem két hónapon át, hanem négy kerek esztendeig. Egy-két dolgot biztosra meg lehet állapítani: sem Mircea Geoană, a miniszterelnökségre ácsingózó „szocdem", sem Emil Boc pártvezér, sem Băsescu államelnök nem nevezhető közgazdásznak, de még országgazdásznak sem. Theodor Stolojan az lenne, de nem irigyelném kormányfői székbe való jutását, mert ez az egész pédélés vircsaft is annyira megosztott és torzsalkodó, arctalan, programtalan, mindenféle érthető doktrína híjával való, hogy egy általuk vezetett kormánynak szinte semmi esélye nem lesz az ország hajóját e zavaros és zavarodott nemzetközi vizeken, hazai tócsákon elnavigálni. Ugyanez vonatkozik a szocdemekre is. Nehéz esztendőknek nézünk elébe.