Jövő héten a házasságot ünneplik az egész világon. Az Angliából indult kezdeményezés célja, hogy minden évben Bálint-nap környékén a házasság és a család fontosságára hívja fel a figyelmet.

A házasság ünneplésre méltó, bátor döntés, igent mondunk a másikra, a kettős egységünkre, egy tiszta, egyértelmű és határozott igent. Dönteni annyi, mint vállalni Isten, a társunk, a szüleink, a barátaink előtt, felelősségünk teljes tudatában, jó hangosan kimondani, hogy mától egy közös útra indulunk, házasságot „kötünk”: holtomiglan-holtodiglan – ehhez bátorság kell.

Ma már inkább az „elvagyunk együtt” korszakát éljük, kortünet a csökkenő házasulási kedv. Meggyőződésem, hogy nem a „széteső, pörgő, rohanó világra”, a „nincstelenségre” vagy most épp a világjárványra kell ezért mutogatni – az okokért mélyebbre kell menni.

Az élettársi kapcsolatban élők mondogatják: ugyan mi szükség a házasságra, ha kötöttségek és elköteleződés nélkül is megkapnak mindent, amit csak akarnak. Ebben az életformában megélhetik a teljes szabadságot, mert bármikor lehetőségük van kiszállni a kapcsolatból. Számukra ez nem igazi döntés, inkább egy bármikor feladható lehetőség. Az időnkénti konfliktusok, összecsapások, az azt követő kibékülések, a látványos szétköltözések és újbóli összebútorozások mind ezt a tényt erősítik. Egy-egy újabb csatározás közben vagy után egyre gyakoribb lesz a kapcsolat megkérdőjelezése, egyre többször merül fel a kérdés, hogy mit is keresnek egymás mellett, hogy meddig bírják még az egymást felemésztő héjanászt.

A házasságellenesek véleménye ellenére hinnünk kell, hogy a házasság működik. Ezrével vannak boldog házasságok, vannak egymást szerető és tisztelő férjek és feleségek – bár erről manapság mintha nem illene beszélni.

Ma a filmek készítői mintha fogadást kötöttek volna: ki tud minél több beteg házasságot bemutatni. Megcsalások, házasságtörések, két ember egymás melletti kínjai és unalma, amitől hol az egyik, hol a másik próbál szabadulni.

Sajnos, valóban sok ilyen házasság van, de ezek folyamatos bemutatása kezd már unalmassá válni. Egy férfi és egy nő, ha komoly elhatározásból összeházasodik, férj és feleség lesznek és szeretik egymást egész életükön át – ez nem elég drámai? Ennek már nincs hírértéke, nem eléggé „magazin-kompatibilis”?

– Mit számít a papír? Több mint tíz éve vagyunk együtt, gyermekeink születtek, szeretjük egymást – hallottam már néhány ismerősömtől. Persze ilyenkor eszembe jut, hogy az első jogi ügynél, egy váratlan halálesetnél azonnal kiderülhet, hogy mire is jó, és arra is gondolok: ha nem számít a papír, akkor meg miért nincs?

Hitem szerint az annak rendje és módja szerint, Isten és az emberek előtt megkötött házasságban a Teremtő pecsétje is rákerül életünk „papírjára”, és az elmúlt két évtized tapasztalatai azt mutatják, nem mindegy, hogy Istennel vagy nélküle élem a házaséletem.

Hiszem, hogy a házasság a másiknak való feltétel nélküli, teljes önátadást jelenti – annak minden terhével, örömével, közeledésével, távolodásával, a jó és rossz, a kellemes és kellemetlen folytonos körforgásával. Ezért ezt a fajta elkötelezettséget igazi döntés nélkül nem lehet eljátszani – nem lehet csak félig benne lenni, hogy bármikor kiszállhassak. Mert vagy teljesen átadom magam, vagy nem.

A házasság nincs kész azzal, hogy véget ért a lakodalom. Nem feltétlenül kell vért izzadni benne mindennap, de igen: nap mint nap dolgozni kell érte. Ezerszer is – igen!

Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs központ munkatársa

(folytatjuk)