Mert mi lesz, ha mégis? Útközben elfelejtem, hogy vírus van, maszk nélkül utazom, szól a zene, az autóban védve vagyok, mintha minden rendben lenne, szép a táj, szép az élet! Hamarosan jó emberekkel találkozom, nem kell tartanom tőlük, nemrég átestek mind a félelmetes nyavalyán, csak én vagyok kakukktojás. Csodálkozom is, hogy megúsztam, nem egyszer kerültem kapcsolatba  „veszélyes” személyekkel, mi több, egy teszt szerint a lányom is köszöni szépen, már rendelkezik antitestekkel – túl van rajta. Hogy nálam nem mutatott ki semmit? Vagy nem volt pontos a teszteredmény, vagy betonból vagyok, senki sem fertőz meg. Nekem az utóbbi változat jobban tetszik. Szóval ott tartok, hogy végre elutazom, ha nem is a világ végére, de már ez is valami. Szeretek vezetni, megnyugtat, kikapcsol, jól elvagyok. Félútig. Akkor rám sötétedik, mondjuk erre számítottam, de arra nem, hogy egyszer csak a setét, de addig tavaszi égből rám szakad a tél. A legkanyargósabb útszakaszon, amikor haladni amúgy is esélytelen. Nem is akarok én teperni, de azért jó lenne valamit látni a hóhullásban szemből világító autók fényétől, és még egy kamion mögé is bekeveredek. Félóra hosszat baktatok mögötte, várom, de nem jelez, hogy mikor előzhetném meg. A nálam merészebbek megteszik, én haladok lépésben a nyomában, mindegy, majd csak célba érek. Amikor megunom, félrehúzok, és várok, amíg tisztul a terep. Utána már vígan lenyomom a hátralévő utat. Jó helyre érkezem, mint mondtam, jó emberek közé, akik, mint ezt is mondtam, ha minden igaz, nem jelentenek veszélyt számomra. (Különben is betonból vagyok!) Két napig kikapcsolom magam mindenféle őrületből, találkozások, jó beszélgetések vannak, ez már szinte normális élet. Vissza tudnék szokni, azt hiszem, nem esne nehezemre. Még emlékszem, milyen volt azelőtt. A lányom is megérkezik a vakációból, itt találkozunk. Hazavezetni könnyebb, nincs nagy forgalom, hóhullás, kamion. Mellettem itt a gyermek (legalább az egyik), most a zene rá van bízva, azért néha megkérdi, hogy rendben van-e? Hát persze, és közben mesél, amit akar, az elmúlt napjairól. Nekem az pont elég, kerek a világ. Szeretném húzni az időt, nem sietek, de valamikor csak megérkezünk. Jók voltak ezek a napok, pedig igazából semmi különös nem történt. Csak, ami normális.

Meg tudnám szokni újra. Hogy igazából nem történik semmi különös…