Az áldozat ez alkalommal a székely vértanúk emlékműve, amelyre eddig ismeretlen tettesek festékszóróval egy román trikolórt alkottak, amely azóta lekerült, az emlékmű ismét eredeti állapotában látható. Eltűnt a festék, de nincs e széles világban az a vegyszer, mely képes lenne feloldani, eltüntetni azt az újabb mély nyomot, melyet ezen friss „baráti” gesztus a magyar közösség és a békés együttélésben reménykedők lelkében hagy. Ami ugyanis a postaréti obeliszknél történt pénteken, az nem csak a marosvásárhelyieknek megfogalmazott, balga, primitív, de nem utolsósorban vészterhes üzenet. A szélrózsa minden irányába szánták, a Székelyföldre, a Partiumra és Közép-Erdélybe, nehogy a múlt év őszén történtek után elhiggyük: felhagytak e „nemes” szándékukkal mindazok, akik három évtizede következetesen azon dolgoznak, hogy még véletlenül se érezzük otthon magunkat ebben az országban, vagy legalábbis elfogadjuk másodrangú polgári mivoltunkat.

Keserű szájízzel kell ugyanakkor megállapítanunk, hogy csak idő kérdése volt, mikor érkezik az újabb mementó – gondoljunk csak az AUR és a párt által képviselt eszmék előretörésére –, de kevés kétségünk lehetett afelől is, hogy a helyszínt is gondosan megválasztják. Kevés erdélyi városra illik jobban a mondás, mint Marosvásárhelyre: régi bűnnek hosszú az árnyéka. A máig tisztázatlan fekete március, a két évtizedig tomboló, magyar­ellenességből kitűnőre teljesítő Florea-korszak öröksége igen mély gyökereket eresztett az egykori székely fővárosban, és úgy tűnik, a hagyaték felszámolásáig még sok víznek kell lefolynia a Maroson. Kell-e ennél jobb terep egy kis nacionalista üzengetésre, hogy ki is az úr a háznál? És jobb köztér, mint egy, az eddig is többek szemét sértő magyar emlékhely, nem mellesleg a székely szabadság napja és hasonló rendezvények helyszíne?

Azon pedig már csodálkoznunk sem érdemes, hogy a közösségi hálón megszólaló – esetenként magyart még életében nem látott – román fotelhuszárok amellett, hogy a közösségünknek szánt elvakult, zsigeri gyűlöletet árasztó kirohanásokkal érkeztek, még azt is sértőnek találták, hogy bárki is vandalizmusnak tekinti az emlékművön elkövetett „művészkedést”. Elvégre, amint egyikük megfogalmazta: Románia területén teljesen természetes bárhová felfesteni a nemzeti trikolórt, sőt, kimondottan hazafias tett, mely tiszteletet érdemel. Csak feltételezzük, hogy még ennél is nagyobb tiszteletnek kellene öveznie azokat, akik valamely, a magyarságnak fontos emlékhelyet öregbítenek a román trikolórral, találomra felfestve, netán kőbe vésve azt. Vélhetőleg e szabály a magyar feliratokat lemázolókra, a magyar hősök sírjait meggyalázókra, a közösségünk emlékeit, értékeit lépten-nyomon rombolókra is érvényes, és talán ez a magyarázata annak is, hogy a hatóságnak miért nem sikerül e „művészek” esetében tetten érni a gyűlöletkeltést, az uszítást, de még a rongálást is csak alkalomadtán.