„Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” – egyebek mellett erre a Pál apostoltól származó gondolatra épített beszédével búcsúztatta tegnap délben Kovács István unitárius lelkész Farkas Árpád Kossuth-díjas költőt, a Háromszék volt főszerkesztőjét, akinek koporsója előtt nagyon sokan – hozzátartozók, jó barátok, pályatársak, ismerősök és tisztelői – rótták le kegyeletüket Sepsiszentgyörgyön a Szemerja negyedi új református temető ravatalozójánál.
Legjobb lenne hallgatni, hallgatni Farkas Árpád gyönyörű verseit, halálon túlról is eleven üzenetét, hiszen ő mindent elmondott, amit ember elmondhatott, élő, eleven igékkel, amit ige közvetíthet lélektől lélekig – fogalmazott beszéde nyitányaként Kovács István. A lelkipásztor Máté evangéliumából idézte: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Farkas Árpád munkássága, nagysága kapcsán leszögezte: érdemes szentjánosbogárnak, érdemes fénynek lenni, „érdemes a gyertyatartóban a középpontba kerülni és beragyogni a mindenséget”. Meggyőződéssel állította, a néhai költő rá szólna, ha prófétának nevezné őt, pedig „próféta az, akinek nemcsak szavakat adott a jó Isten az ajkára, hanem zengzetes, hiteles, igaz igéket.
„Azt mondta egyszer, nem akart vátesz lenni, csak igaz szava annak a kornak, melyben élt, s talán egy kicsivel szebb. De mi ez, ha nem prófécia? Szerény, tiszta szavú, az ige minden mélységét és magasságát, minden zengzetes, alázatos gyönyörűségét magában hordozó prófécia. Az igazat, a hiteleset kereső prófécia, a minden pillanatban reccsenő, koppanó, szálkás igazságot kimondó, soha simulni nem akaró, soha feladni nem akaró, tiszta, egyenes beszéd próféciája, ami itt, ebben a különös erdélyi tájban gyöngyöződött ki” – mutatott rá. Felidézte azt is, Farkas Árpád büszke volt minden Istent kereső keresztény elődje lámpagyújtogatására, világítására „ezen a tájon, ahol a költőknek, íróknak oly különös sorsa és küldetése volt”.
Emlékeztetett, a mi mindennapi életünket is az ige teremtette, „az álmodni, a semmiből létrehozni tudó és akaró, a konok igéket valló és hirdető költők, papok, próféták, szürke eminenciás tanítók, akik hirdették: a való világ megváltható, szebbé tehető, hogy ebben a való világban gyökerezve, egy patak partjáról elindulva, azt soha meg nem tagadva, soha fel nem adva, azt a helyet életre szóló kegyetlen hűséggel szorítva, mégis ki lehet repülni az egyetemesbe, a végtelenbe, a mindenséget átölelő szabadságba”. A néhai költő életútjáról, indulásáról, szülőfalujáról szólva kifejtette, „ott történt valami különös eljegyződés a szülőfölddel, valami olyan különleges bensőséges viszony, amely soha nem engedte meg, hogy tájköltő legyen, mert párbeszédben volt, mert vitatkozott vele, ha kell; mert a szülőföldön túl, a suvadásos árkokon és az avaron menetelve, mindig-mindig az Isten gyermeke, a népe, az ember lelkét kereste és az ember lelkét akarta megváltani”. Lázadása az örök igazságtalanság ellen életre szóló, konok kiállását adta, ám ez a kiállás – ahogyan verseiből is ismerjük – soha sem kegyetlen, soha sem bosszút állni akaró, „csak mindig hűséges, mindig szelíd” – fogalmazott Kovács István.
A gyászszertartáson Farkas Árpád emlékét idézte lapunk főszerkesztője, Farcádi Botond, a Székelyföld kulturális folyóirat volt főszerkesztője, Ferenczes István költő, valamint Horváth Benji, aki az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Helikon irodalmi folyóirat nevében búcsúzott a költőtől. Ősei szülőföldjéről kis zsáknyi földet hozott és szórt korporsójára a Székelyszentmiklósról érkezett kis küldöttség, élén Csáki Levente unitárius lelkésszel, aki a hantolás előtt mondott búcsúszavakat.
