Mintha csak tegnap lett volna. Négyen jöttek író-olvasó találkozóra, Békésre. Sylvester Lajika, a távoli rokon, akinek kézcsókjait ma is emlegetik a békési – és nem csak békési – nők, aki elsőként ment el oda túl, hogy legyen majd ott is kultúra és színház, meg újság.
Bogdán Laci, aki dörmögött, aztán belelendült, dumált, kacagott. Majd elhallgatott. Aztán elment ő is.
Farkas Árpi, a csupa ideg falkavezér, a szerkesztői bőrbe bújt költő, aki egy szavával, egy tollvonással tette helyre a dolgokat és igazított el, ha úgy látta, erre van szükséged. S most ő is odavan.
Váry O. Péter volt a junior, a józan ész, az őr, a csendes csordapásztor, a szürke eminenciás, a háttér-dirigens. Most az ő vállára nehezül ez a legújabb teher is. De ő még fiatal. Ő még marad, mert maradni kell.
Czegő Zoltán akkor még Pestről jött le. Értük. Aki sokszor hívott aztán telefonon. Akivel okos és ízes dolgokat lehetett megbeszélni. Aki hazament. Keresztény emberként próbáltam nem irigyelni ezért. Néha sikerült.
Ferencz Csaba is járt erre, családdal, zenekarral, otthoni barátsággal és egy húron pendüléssel. Meg Józsa Zsuzsa is angyalkamosolyával, élő kereszténységével, csendben, de mindig parázsló hitével. A Háromszéktől ők voltak Békés vendégei. A mostani főszerkesztővel, Farcádi Botonddal sosem találkoztunk még, de egy levélváltást követően megtaláltuk a közös nyelvet, és reménykedünk egy békési találkozásban is a vírusos idők után.
„Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
Igen, a mai leltár kész. Mi, néhány erdélyi kósza meg Erdélyt imádó „kismagyar”, arra kérünk, hogy a magatok – a maradók – terhe, emléke, fájdalma és férfi- meg asszony-könnye mellé tegyétek oda elcsángált Árpád-sirató lelkünk hazarezdülését. Morzsoljatok egy fél marék röggel többet el majd. Nevünkben is. S ha majd koccintotok a toron, az üveg alján hagyjatok egy ujjnyit nekünk is. Hátha egyszer mi is – így vagy úgy, de hazajutunk.
