A tavalyelőtt júniusi temetőfoglalást követően azzal kereste meg Tamás Sándort Jeszenszky Géza, Magyarország volt külügyminisztere, hogy rendelkezésére bocsátana kéttucatnyi rajzot, amelyeket az első világháborúban önkéntesként harcoló Kövér Gyula festőművész készített Úz-völgyi katonáskodása idején, ha segítenének Úzvölgye ügyének rendezésében. Kovászna Megye Tanácsának elnöke ekkor megkérte Kocsis Károlyt, a Székely Hírmondó főszerkesztőjét, a rajzok mellé keressen megfelelő szöveget.

A könyv vezérfonalát aztán Sassy Csaba harctéri naplója adta, melyhez Kocsis Károly más korabeli visszaemlékezésekből válogatott össze az 1916–18-as Úz-völgyi történéseket felelevenítő részleteket, naplószerűvé szerkesztve azokat. A könyvhöz Gottfried Barna nyíregyházi történész-levéltáros írt hadtörténeti bevezetőt, illetve Tamás Sándor az Úz völgyének térképi megjelenítését elemző tanulmányt. Ilyképpen – mint a könyvbemutatón Nagy Zoltán történész megjegyezte – a hadtörténész kutatásai felülről és kívülről, a harcokban részt vevők visszaemlékezései belülről és alulról láttatják, mi miért történt az Úz völgyében az első világháborúban.

A könyvbemutatón Tamás Sándor vetített képes előadást is tartott Erdély és Moldva Úz-völgyi határa régi térképeken 1914-ig címmel. Felelevenítette, az idők során több névváltozatban szereplő Úzvölgye település először Lakatos István csíkkozmási plébános 1702-es térképén tűnik fel, az azt követően megjelent térképeken nyomon követhető, a fakitermelés hogyan fejlesztette a települést, mely fénykorát a 19. század végén és a 20. század elején érte el: akkor 300–350 ember élt ott. A térképek másik tanulsága, hogy az Úz völgye nem volt senki földje: minden földrajzi név a kezdetektől magyarul szerepel ezeken. Ugyanakkor a térképeken az is nyomon követhető, mint „mozgott” a Kárpátoknak ezen az átjáróján a határ: a moldvaiak minden alkalmat kihasználtak, hogy Erdélyből minél többet kiszakítsanak a maguk számára.

Minden évszázadnak megvolt a maga határvitája, emelte ki Tamás Sándor: a 18. században osztrák–török vegyes bizottság munkájának eredményeként 1769-ben ért véget a konfliktus, a 19. században megint kiújult, majd nemzetközi segédlettel 1889-ben tettek pontot rá. A 20. században az első és második világháború után nemzetközi határmegállapítás történt, a 21. században pedig egy országon belül próbálnak mind beljebb lopakodni – tehát ami 2019-ben történt, az nem új keletű, és főleg nem egyedi, fejtette ki az előadó, aki szerint a mostani Úz-völgyi kérdést is csak az elődeinkéhez hasonló konok kitartással lehet megoldani, talán nemzetközi segítséggel, esetleg emberöltőnyi időszakban, de meggyőződése, hogy az Úz völgyében visszaáll a határ és a tulajdonjog úgy, ahogyan annak lennie kell.