A képek nagy többsége figurális kompozíció, a művész által kialakított elvonatkoztatott, átköltött alakokkal. S legyen bármi is a téma – mert ez is jellemző Orthra, értelmezhető címeket ad képeinek (Kíváncsiak, Heten, Három királyok), miközben legtöbbön a csendet variálja –, összehangoltak a nagy, nyugodt, megrezdített, meghullámoztatott formák, egymáshoz hangoltak, összecsendülnek a méltóságot árasztó színek, s emelkedett az összkép. Mindig nyugodt, rendszerint megbontatlan – fekete, élénkítő okker, lehalkított barna – a háttér, abba ívelnek a ritmizáltan felépített formák, melyek sajátosak, néha csak sejtetik, máskor enyhébben vonatkoztatják el az ember-, ritkábban az állatfigurát, mindig szépérzetet váltva ki a szemlélőből. Van, hogy átcsap a művész a geometrikus absztraktba, dinamizált kör és szögletes formaelemekből, kontrasztosabb színekből szerkeszt, építkezik, mintha ellenpontozná Ezekkel (Az univerzum belseje, Alapelemek) az Azokból áradó csendet, nyugalmat (Arkangyalok, Egy pár). Valahogy úgy, mint mikor az ember belenéz az univerzumba, s szemlélődik, elmélkedik… Érzi a végtelent is, de valahogy magát is érzi, a maga világát, annak csendjét vagy zakatolását.

Háromkirályok

A grafikák többségének is van egy sajátos tartalmisága, mely a halk felé utal, s nem a mozgalmasság, hanem a már említett meditatív jelleg dominál rajtuk. Ezt bizonyos változatossággal éri el, leszorítottságukban is kiélezett ellentétekkel (Virágárus lány-sorozat). Ezeken is az emberi vagy természeti alakból, a látottból indul ki, azt vonatkoztatja el, viszi az absztrakt vagy a csak jelzéses felé (Tavasz I, Homokóra), de valahogy úgy, hogy csak a lényegre figyel, kevés elemből építkezik. Van, ahol még jobban él a „kiindulópont”, az emberi alak (Füvesasszony, feltehetően a korai munkák egyike ez), de a művek többségén az elvonatkoztatás vagy teljes átfogalmazás (Filodendron), jelképi világba való áttranszponálás (Lány gesztenyével, A rák), a ritmusba való oldás (Boleró) jelentkezik. Eljut a legegyszerűbbig, amikor néhány elemből építkezik, de úgy, hogy átviszi felületeit a költészetbe. Legleredukáltabb, legegyszerűbb sorozatán a fehéren egy ilyen vagy olyan formában visszatérő szövedék laza, áttetsző szürkéje dominál, annak a lefokozottságát feltüzeli egy erős vörössel (Fémes kapcsolat, Napfelkelte) vagy igen visszafogott, lírai töltetű, elvonatkoztatott, halk színekkel borította, absztrahált formákkal (Két fűszál, Kitörés II.). Itt sem hiányzik a dinamika, a lendületesség, az ellentétfeszültség (Baba, Ablak, Napimádók). Máskor a különbözőségek egységét teremti meg, de mindig ihletetten (Méhek, Hagymakisasszony). S mint grafikus, élve a sokszorosító technika különböző változataival – a linóleummetszettől a litográfiáig és egy sajátos vegyes technikáig –, alkotja meg munkáit.

Virágárus lány

*

Mindent egybevetve: széles skálán mozog Orth István művészete, de valahol összecsendül minden, megrezdül ez a világ benned, a szférák zenéjét hallod, a csend zakatolását érzed, minden titokzatos, s jól megfér itt egymás mellett visszafogottság és lüktetés, így teljes az egész. A kiállítás kiválóan megrendezett, kiragad hétköznapi megszokottságunkból, átvisz valahová a színek és formák költői világába.

Orth István grafikus, festőművész kiállítása február 19-ig látogatható a sepsiszentgyörgyi EMŰK-ben.