Hál Istennek, az (általam is) sokat szidott közösségi oldal hasznos is tud lenni. (Igazából nem is a Facebookkal van bajom, hanem azzal, amire és ahogyan sokan használják.) Az, ami már talán több hete itt történik, megrendítő és reménykeltő egyben. Sajnos, nem szívderítő ügy kapcsán, hiszen egy túl fiatal élet került emberpróbáló helyzetbe. És sajnos, gyakran látunk ilyen helyzeteket, ilyenkor sokan összefognak, próbálnak segíteni. Intézményi szinten, rendezvények, koncertek, színházi előadások bevételével, vagy ki ahogyan tud a lehetőségeihez mérten.

Az, ami most zajlik, szinte minden képzeletet felülmúl. Nem a nagy rendezvények idejét éljük, de a kicsik is megteszik, és teszik is. Remek ötletekkel álltak elő remek emberek, például licitet szerveztek, ahol meghirdetni és megrendelni lehet szinte mindent. Ismerősként, de többnyire talán ismeretlenül sokan felzárkóztak. Ki amivel, ahogyan tud. Megrendítő a segíteni akarás, az aggódás, az a sok jó energia, ami ebben a történetben összefut. Kortól, társadalmi, anyagi helyzetektől függetlenül, de az azok adta lehetőségekkel, elszánt segíteni akarással. Bár ne kellene ezt tenni, amit most oly sokan tesznek, de jó látni, hogy mégsem olyan magának való, figyelmetlen, érzéketlen az ember manapság, mint azt hisszük, mondjuk folyton. És ahol ilyen összefogás, ennyi jó energia találkozik egy küzdő ember jó energiáival, elszántságával, őérte… Van egy olyan szó, hogy remény.

Nem bódogtalankodom tovább, áthívom a gyermeket, hogy oldja meg. Ő az én mindenkori technikusom, nem élvezi ezt a szerepet, általában türelmetlen. Pár szóban elmondom, hogy miben kéne segíteni. Csendben, türelemmel segít, és egy hét múlva újra megteszi. Szót se szól.