A munka és magánélet egyensúlyának felborulása az egészségünket is károsíthatja. Az egyensúlyállapot az, amikor valaki elkötelezett a munkája és a magánélete iránt, és elégedett munkahelyi és családi szerepével is. Amikor azonban az egyénnek küzdenie kell ennek fenntartásáért, és hogy megfeleljen a követelményeknek a munkahelyen és családi életben egyaránt, felborulhat az egyensúly.
Ha az utóbbi időben ez a téma gyakrabban foglalkoztat, mint azelőtt, ha nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, ha hiányzik a régi lendület, és időnként elveszítjük az irányítást, érdemes átnézni a határidőnaplónkat, mert vélhetően túlpörgetjük magunkat.
Ennek több jele is lehet, ezért a felismerés és a javítás érdekében érdemes egy belső „átvilágító programot” végigfuttatni az életünkön.
A túlhajszoltság egyik biztos jele, amikor elveszik a munkavégzés jó hangulata, amikor már ingerlékenyek, kötekedők vagy túlérzékenyek vagyunk.
A stresszre vagy a túlpörgésre adott reakcióink személyfüggők: egyesek azonnal visszavágnak, pattannak és csatába indulnak, mások meg inkább visszahúzódnak és elérzékenyülnek.
Ilyenkor segíthet pár mély lélegzetvétel. Érdemes elszámolni tízig-húszig, aztán ha már egy kicsit megnyugodtunk, megéri a problémát egy más nézőpontba helyezni, kilépni az adott helyzetből, akár egy csendes belső imádság erejéig.
A koncentrálás zavarai is jelzik, ha baj van. Egy túlzsúfolt napirend a jelen pillanat megélését akadályozhatja, főleg, ha állandóan azon jár az eszünk, amit még el kell intéznünk, le kell zárnunk, el kell küldenünk, meg kell beszélnünk.
Ha úgy érezzük, hogy összpontosítanunk kell, hasznos lehet, ha lenémítjuk az okoskészülékeinket, kikapcsoljuk az értesítéseinket, felugró ablakainkat, és próbálunk teljes elménkkel, minden erőnkkel az adott feladatra figyelni.
Az agyunknak és a lelkünknek szüksége van csendes időkre – az alvási időn túl is. Ha túlságosan szoros az időbeosztásunk, az rövid időn belül szorongással, depresszióval vagy kontrolálatlan érzelmi viharokkal járhat.
Legyenek a munkanapjainknak olyan időszakai, amikor néhány percig „nem csinálunk semmit”. Ilyenkor nem akarunk, nem tervezünk, nem görcsölünk, hanem engedjük, hogy szeressen az Isten.
A túlfeszített munkahelyi tempó, a túlterheltség korunk betegsége, és ma is szedi az áldozatait: olyan férfiakat és nőket, akik nem tudtak, nem mertek időben megállni, életmódot változtatni. A gyermekeiket sem tudták már felnevelni, útnak indítani, és meglopottan, idő előtt távoztak az élők sorából.
Amikor túlhajszoljuk magunkat, akkor „istenesdit” játszunk. Azt képzeljük, hogy minden tőlünk függ, hogy a világ összedől, ha mi nem tartjuk forgásban. Pedig ez egyszerűen nem igaz!
A pörgéseinkben nagy szerepet játszanak mások elvárásai, de ha azok szerint élünk, csak újabb „kell”-eket halmozunk magunkra. Azt mondjuk magunknak, hogy „Több órát kellene dolgozzak!”, „El kellene mennem erre a kurzusra!” vagy „Önkéntesnek kellene jelentkeznem erre a feladatra!” És mindezt úgy, hogy senki sem tart fegyvert a fejünkhöz: a túlhajszolás a mi döntésünk! Mi döntjük el, hogy bevállaljuk-e a pluszmunkát vagy sem.
A mi Teremtőnk sem úgy tervezett, alkotott, hogy folyamatosan mozogjunk, tevékenykedjünk, és közben teljesen lemerüljünk, hanem időnként arra hív, hogy pihenjünk meg az Ő szeretetében.
Ezért, ha úgy érzed, hogy annyi a munkád, hogy nem tudsz mindent elvégezni, akkor érdemes felülvizsgálni, hogy annyit vállaltál-e, mint amennyit Isten feladatul szánt neked.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
