Werbőczy halálának oka egyes történészek szerint nem egyértelmű. Nem zárják ki a mérgezést, de azt sem, hogy esetleg pestis végzett vele. A Werbőczy István életrajza című könyv (Budapest, 1899) szerzője, Fraknói Vilmos történész a későbbi esztergomi érsek, Verancsics Antal feljegyzéseit felhasználva részletesen beszámolt a haláleset közvetlen előzményeiről. Eszerint Werbőczy egyik konstantinápolyi követjárása idején kiváltott a török fogságból egy nemesi származású tisztet, akit a szolgálatába fogadott. Itthon Werbőczy egy alkalommal a budai pasához igyekezett „törvényszolgáltatás végett”, s ez a tiszt is a hintaját kísérő szolgák között haladt. Nem tudni, miért, de a pasa katonái rátámadtak a kíséretre, a tisztet kiragadták a többiek közül, ott helyben lefejezték, majd gyorsan eltűntek.

Werbőczy felfigyelt a zajra, és a hintóból kinézve megkérdezte, mi történt. Amikor megmutatták neki a lefejezett holttestet, s megtudta, hogy az elkövetők a pasa emberei voltak, rettentő haragra gerjedt. Azonnal visszafordíttatta a nyolclovas hintót, mert ezek után nem kívánt találkozni a pasával. A pasa küldöncei azonnal utánaeredtek. A piactérnél utolérték, és kérték, hogy felejtse el a történteket, mert a tiszt megérdemelte a halált. Hozzátették, hogy a pasa majd mindent megmagyaráz. Werbőczy hangosan méltatlankodott, de azután barátainak unszolására mégiscsak engedett, és elment a tanácskozásra.

Magyarázatot kért

A teremben Szulejmán pasa és a tanácsosok felállva üdvözölték, majd a pasa barátságosan kérte, hogy foglaljon helyet. Werbőczy nem ült le, sőt, kijelentette, hogy addig nem vesz részt a tanácskozáson, amíg nem kap magyarázatot a történtekre, s amíg a bűnösöket a törvényeknek megfelelően nem vonják felelősségre. A pasa és tanácsosai elmondták a gyilkosság indokait, de Werbőczy ezeket nem tartotta elfogadhatóknak. Dühösen elhagyta a termet, amit a pasa bizonyára sértésként fogott fel. Werbőczy távozóban a szultánt magasztalta, és olyan uralkodónak nevezte, aki János király fia, a magyarok és a budai polgárok iránt jóindulatot tanúsít, s aki nem fogja tűrni, hogy a budai pasa garázdálkodjon az alattvalói fölött. Kijelentette, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.

A nyolcvankét-nyolcvanhárom esztendős Werbőczy hihetetlenül bátran és vakmerően viselkedett. Jól ismerte azokat a veszélyeket, amelyek a budai pasával való összetűzés nyomán leselkedtek rá, mégis bízott a törvény, az uralkodói bölcsesség erejében. A pasa viszont tisztában volt azzal, hogy a nagy tekintélyű Werbőczy sokat árthat neki, ha kapcsolatot teremt a szultánnal. Mindent elkövetett, hogy Werbőczyt kibékítse, de hiába küldte hozzá az embereit, az idős jogtudós hajthatatlan maradt. Fejébe vette, hogy elköltözik Budáról, ezért szekereket hozatott a házához. Szolgái már kihordták és a kocsikra rakták a bútorait, amikor megjelentek a pasa bizalmas emberei. Mézesmázos szavakkal ígérték, hogy a pasa minden kívánságát teljesíti, és a keresztény lakosok ügyeiben többé nem hoz döntéseket az ő tanácsa és beleegyezése nélkül. Visszavitették a bútorokat, miközben mindenféle hízelgéssel rávették Werbőczyt, hogy béküljön ki a pasával. A jogtudós végül engedett, igaz, más választása nem is nagyon lehetett.

Ezzel azonban a kibékülés még nem kapott elegendő nyomatékot, néhány nappal később meg kellett pecsételni egy ünnepélyes ebéddel. Ez volt az az ebéd, amely után Werbőczyn megjelentek a szörnyű tünetek. Környezete számára nem volt kétséges, hogy a pasa mérget kevertetett az italába. Budán gyorsan elterjedt a hír. A felháborodott polgárok összegyűltek a haldokló Werbőczy házánál, és szidalmazták a törököket. Fraknói Vilmos így idézett Verancsics Antaltól: „A harmadik napon a basa rendeletéből török őrök foglaltak állást a ház kapujánál, hogy visszaszorítsák az összesereglett néptömeget. Reggel felé beállott a halál. A törökök akkor sem távoztak, amikor a tetemet a koporsóba fektették, melyet elzárattak, nehogy a szörnyű halál nyomait a nép láthassa… Egyébiránt a temetési pompát nem vonták meg a jámbortól; a basa engedelmével a szomszéd falvakból és városokból is egybegyűltek a papok.”

Akik úgy vélik, hogy Werbőczyvel esetleg a pestis végzett, bizonyára abból indulnak ki, hogy a pestis valamelyik fajtája hasonló tünetekkel jár, mint amelyekről Verancsics beszámolt. Ismereteink szerint azonban teljes mértékben egyik sem felel meg az érsek leírásának. A pestis tüneteit a kor embere jól ismerte, ezért ha Werbőczyvel ez a kegyetlen kór végzett volna, aligha gyanakodtak volna mérgezésre (ráadásul a pestis ritkán elégszik meg egy áldozattal).

Ezzel szemben súlyos érvek szólnak a mérgezés mellett. Ilyen például az időzítés. Szulejmán pasa, akit alig hat hete neveztek ki, komolyan aggódott amiatt, hogy Werbőczy beváltja fenyegetését, és esetleg meggyőzi a szultánt a kísérő meggyilkolásának jogtalanságáról. Mindent el kellett követnie, hogy Werbőczyt semlegesítse, illetve végleg kiiktassa, s ehhez az ünnepélyes ebéd nyújthatott megfelelő alkalmat. Gyorsan ölő méreg a látszat miatt szóba se jöhetett. Ezt a gyilkosságot csakis olyan szerrel lehetett elkövetni, amely jóval a szervezetbe jutás után hat. Azokban az időkben a méregkeverést magas szinten űzték azok, akiknek a szolgálatait a nagyurak és az uralkodók igénybe vették, s akiknek egy ilyen feladat könnyen végrehajtható volt.

Sokatmondóak a pasának azok az intézkedései is, amelyeket Werbőczy halála után foganatosított. Vajon miért nem akarta, hogy a nép láthassa a szörnyű halál nyomait? A halott jogtudós szekrényeit és más bútorait alaposan átkutatták, minden török nyelvű levelet és okiratot lefoglaltak. Azt viszont nem akadályozhatták meg, hogy a haláleset körülményei kiszivárogjanak, hiszen Werbőczy barátai, tisztjei és szolgái a temetés után bántatlanul távozhattak Budáról. Verancsics feljegyzései az eset részleteinek alapos ismeretéről árulkodnak, s ezek hitelességét Fraknói sem kérdőjelezte meg. Szulejmán pasa elégedett lehetett az eredménnyel. Nem nyúlt Werbőczy vagyonához. Megengedte, hogy kincseit, pénzét, drága ruháit elszállítsák fiához, Werbőczy Imréhez.

Lenyűgöző pálya

Werbőczy István munkásságáról, történelmi szerepéről a történészek gyakran fogalmaztak meg egymástól eltérő véleményeket. Az ő esetében tehetséges, sokoldalú, s olykor valóban ellentmondásosnak tűnő történelmi személyről beszélhetünk. Kiváló jogászi munkássága vitathatatlan, még akkor is, ha idővel sok bírálat érte, többek között azért, amiért 1514-ben beemelte a Tripartitumba az országgyűlés jobbágyellenes határozatait. Mai kifejezéssel mondhatnánk, hogy e lépését alárendelte a napi politikai érdekeknek és elvárásoknak. Ezek az érdekek azonban nem szokványos politikai küzdelmek, hanem az egész országot alapjaiban megrázó Dózsa-háború nyomán kristályosodtak ki. Az akkori történések fényében furcsa lett volna, ha ez a belháború nem gyakorol hatást Werbőczy jogalkotói tevékenységére.

Később nagy művének csorbulását is látnia kellett. A jobbágyok szabad költözésének jogát már az I. (Szapolyai) János király által összehívott 1530–31-es országgyűlés visszaállította, ami jól mutatja, hogy e kérdésben a nemesség egy részének álláspontja nem volt elutasító.

A köznemesi származású Werbőczy politikai pályája lenyűgözőnek mondható. Hosszú időn keresztül a köznemesség vezére és érdekeinek (így a nemzet királyválasztáshoz fűződő jogának) legfőbb képviselője volt. 1517-ben királyi személynök lett, ami azt jelentette, hogy az ország legfőbb bírái között (a nádor és az országbíró után) a harmadik helyet foglalta el, és őrizte a király bírói pecsétjét. 1525-ben nádorrá is megválasztották, de a főurak hamarosan megbuktatták, így a mohácsi vész idején már nem ő töltötte be a magas tisztséget. Szapolyai János királlyá választását kezdettől fogva támogatta, amit Szapolyai kancellári méltósággal és birtokadományokkal hálált meg.

Negyvenéves korában, 1498-ban részesült az első jószágadományban. Ettől kezdve felerősödtek birtokszerző hajlamai, s tizenöt év alatt országszerte tekintélyes birtokokra tett szert. A változó hatalmi viszonyok függvényében egy részüktől meg kellett válnia, de 1540-ig szinte minden évben sikerült újabbakat szerezni. E tekintetben némileg hasonlatossá vált kortársához, a jobbágy szülőktől származó Bakócz Tamás bíboroshoz, akit a legnagyobb birtokhalmozók között tartunk számon.
Bár Ferdinánd többször is megpróbálta átcsábítani a maga pártjára, Werbőczy következetesen hűséges maradt János királyhoz, és Martinuzzi (Fráter) György mellett legfőbb támasza volt. Rorario pápai követ jegyezte fel róla, hogy János királynak ő „az egyetlen igaz barátja, míg a többi tanácsosán nem múlik, hogy mindennap százszor a nyakát szegje”.

A Ferdinánddal kötött váradi béke (1538) után Werbőczy vezette Krakkóba azt a fényes küldöttséget, amely 1539 januárjában Székesfehérvárra kísérte Izabella hercegnőt, János király mátkáját. Konstantinápolyi küldetéseivel nagyban hozzájárult a szultán támogatásának megszerzéséhez, illetve János király (majd az özvegy királyné és fia, János Zsigmond) Ferdinánddal szembeni pozícióinak megerősítéséhez. A törökhöz való közeledése miatt egyesek elvtelennek tartották, elfeledve, hogy az oszmán hódítás, a két király hatalmi küzdelmei őt is kényszerpályára terelték.

Budát védte

János király halála után Izabella hajlott arra, hogy kiegyezzen Ferdinánddal, de a csecsemő János Zsigmond gyámja, Fráter György ezt megakadályozta. Ferdinánd a váradi békére hivatkozva hamarosan kísérletet tett Buda elfoglalására. Hadvezére, Wilhelm von Roggendorf tábornok 1541 májusában kezdte meg az ostromot. A város védelmét Fráter György, Werbőczy István és Pöstyéni Gergely országbíró irányította. Augusztusban a szultáni sereg közeledtének hírére Roggendorf abbahagyta az ostromot, és seregével át akart kelni a Duna pesti oldalára. E művelet közben a budai védők rátámadtak, és súlyos vereséget mértek rá. Amikor Szulejmán szultán hadaival Buda alá ért (augusztus 22.), Ferdinánd legyőzött seregének maradványai már messze jártak.

Izabella a fiával nemsokára Erdélybe távozott, ahová Fráter György és más főemberek is vele mentek. A szultán kívánságára Werbőczy Budán maradt mint a magyar lakosság főbírája. Díjazását tíz aranyforint napidíjban állapították meg. Szulejmán pasát, aki korábban bagdadi, illetve anatóliai pasa is volt, a szultán 1541. szeptember 2-án kinevezte budai pasává. Láthattuk, hogy Werbőczy vele valóban törököt fogott. Nem tudjuk, hogy a szultán hogyan fogadta Werbőczy halálhírét, de feltételezhető, hogy a mérgezés híre eljutott hozzá. Tény, hogy Szulejmán pasát öt hónappal később a szultán menesztette. Kevéssel ezután a pasa is távozott az élők sorából.

Bánó Attila
(részlet a Kinizsi özvegyétől Horthy testőréig című könyvből)