Csatlakoztak hozzájuk több százan a felszínen is, a tiltakozás hat napig tartott, és csak arra a határozott ígéretre szűnt meg, hogy minden adósságot törlesztenek. Ez szerdán megtörtént, most ismét csend van. De meddig?

A szénbányászat egy olyan iparág, amelynek csak múltja van (az is nagyon viharos). Túlságosan szennyező és már egyáltalán nem gazdaságos: a Hunyadi Energetikai Központ (ahova a még működő bányák tartoznak) már 2019-től fizetésképtelen, adóssága 60 millió euróra rúg, bár az államtól tavaly 57 millió eurót kapott – mint kiderült, törvénytelenül, tehát ezt is vissza kellene adnia. Nincs miből, de most újabb 2,2 millió euróval siet a cég segítségére a kormány, amelynek láthatóan semmiféle elképzelése nincs arról, hogy hosszú távon miként rendezze a kérdést.

Pedig az óra ketyeg: az Európai Unió zöld egyezményének értelmében 2030-ig minden régi szénbányát be kell zárni. Addig ki kellene építeni egy új és korszerű, fenntartható és fejlődni képes gazdasági környezetet, és át kellene képezni a bányászokat, hogy el tudják foglalni az új munkahelyeket. Ez akkora feladat, hogy még egyik kormány sem fogott neki, könnyebb volt kiutalni a pénzt az agónia meghosszabbítására.

Nyilván az is közrejátszott, hogy túl sokszor használták politikai célokra a bányászokat az utóbbi évtizedekben, és sajnos most sem foglalkoznak velük komolyan: az energiaügyi miniszter oda sem ment a sztrájkolókhoz, és a pártok is távol tartották magukat, teret engedve a szélsőséges Diana Șoșoacă ripacskodásának. Kiben bízzanak a bányászok? A kormányfőben, aki a jövőről csak annyit tudott mondani, hogy nem lesz több bányászjárás? Hát bányász már alig van: 1977-ben még 90 ezer alkalmazottja volt a bányaiparnak, ma 4000. Mondhatjuk, hogy nem kár, hanem haszon, ha megszűnik egy környezetromboló tevékenység, csakhogy ott is emberek élnek, akiknek semmilyen alternetívát nem ajánlottak, és ha továbbra sem teszik, üres romok kísértetvölgyévé válik a hely.

Van, aki a turizmusban lát kitörési lehetőséget, hiszen a vidék szép – ám ez önmagában nem elég, szállások kellenek, gyalogos és biciklis utak, sípályák, strandok, látnivalók, szórakozóhelyek, mert leromlott épületekkel, elvadult, szemetes természettel nem lehet vendégeket vonzani. Főleg ha neki sem fognak a takarításnak-építésnek. De más is kell, mert épp a Zsil-völgy példája mutatja, hová vezet, ha egyetlen lóra, egyetlen iparágra alapozzák egy egész térség megélhetését. És most a vendéglátóipar is bajban van.

Mindez azért érdekes számunkra, mert a bányavállalat támogatásában a mi adónk is benne van, és jó lenne tudni, hogy a pénzt nem az ablakon dobálják ki, hanem okosan fejlesztenek belőle. De nem ezt látjuk. Persze nem lehet az új kormánytól számon kérni harmincévi mulasztást, de ha nem tudatosul az ország vezetőiben, hogy a reformokat nem csak ígérni kell, akkor továbbra is mindannyian csak ráfizetünk. Kamatos kamatokkal, noha már a mostanit is nagyon sokalljuk.