Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Akárcsak a két szomszédos község – Fenyéd és Kápolnásfalu –, Máréfalva is a maga javára fordítja a közeli város hatását: könnyen megközelíthetőek a munkahelyek, az oktatási intézmények, a szakorvosi rendelők, a bevásárlóközpontok, a különböző építőanyag-lerakatok és egyéb szolgáltatók.
A községnek nem kellett külön erőfeszítéseket tennie az útépítés terén sem, hiszen országút halad át rajta, a településszerkezet pedig úgy alakult az idők folyamán, hogy a két községtábla között kétoldalt, hosszan, mintegy 3,3 kilométeren sorakoznak a házak, udvarok, a mellékutcák pedig fésűfogszerűen nyílnak és viszonylag rövidek. A vezetékes vízhálózat, a csatornázás kialakítását, a belterületi utcák aszfaltozását az önkormányzat helyi és pályázati forrásokból elvégeztette. A helyben működő óvoda, az iskola épületeit is felújították, a polgármesteri hivatal székhelye, a művelődési ház is megfelelő és korszerűsített ingatlanban működhet.
Kifejezetten jót tett a Fenyédtől való 2004-es különválás. Mindkét község viszonylag népes, gyarapodó lélekszámú, s így önálló pályára helyezkedhetett az utóbbi másfél évtizedben; itt a legutóbbi népszámláláskor 1995 lelket írtak össze.
Demográfiai és anyagi gyarapodás
Máréfalva szépen gyarapodott az elmúlt években, jelen pillanatban 2121 lakosa – az adatokat az Országos Statisztikai Hivatal Hargita megyei kirendeltsége közlése alapján bocsátotta rendelkezésünkre a helyi polgármesteri hivatal – él 774 háztartásban. A népességgyarapodás folyamatos, hiszen 1910-ben 1419, 1941-ben 1665, 1977-ben 1843 fő élt itt. Ez egyrészt Székelyudvarhely közelségével magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy egykor nem szerveztek ide mezőgazdasági termelőszövetkezetet, könnyen megoldható volt az ipari munkahelyekre történő ingázás.
A birtokkal rendelkező családok száma 650, ők valamilyen szinten földműveléssel és állattartással is foglalkoznak. Viszonylag kevés a földterület: 350 hektár szántóval, 860 hektár legelővel, 1948 hektár kaszálóval, 1038 hektár erdővel kell beérniük a helyieknek. Ugyanakkor van 82 hektár hasznavehetetlen terület, illetve a helyi Nagyvész Közbirtokosság 566 hektár erdővel és 421 hektár legelővel rendelkezik, amelyen 439 tag osztozik. A szarvasmarhák száma manapság 600, a juhok száma 1000 körül mozog. Jellemző a kisgazdaságok megléte, melyekben 4–5 haszonállatot tartanak, de létezik néhány nagyobb méretű farm is jelentősebb egyedszámmal.
Húsz évvel ezelőtt, amikor Sepsiszéki Nagy Balázs adatokat gyűjtött székelyföldi barangoló-könyvéhez, még 750 szarvasmarhát és 1500 juhot számoltak a faluban. Ilyen szempontból visszaesés tapasztalható. Az idei évben – függetlenül a járványhelyzettől – mintegy 350 személy tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig külföldön valamilyen vendégmunkán. Főleg a mezőgazdaságban dolgoznak külföldön is, kertészetekben, illetve szőlőültetvényeken. Néhányan Magyarországon és Németországban tevékenykednek az építőiparban, jobbára vállalkozók és szakmunkások.
A helyben működő cégek száma 80, ezek elsősorban növénytermesztéssel, állattartással, fakitermeléssel és -feldolgozással foglalkoznak, s főleg helyi munkaerőt alkalmaznak. Nem mellékes az sem, hogy a mintegy 500 fős itteni cigány közösség munkaképes rétege is külföldön keresi kenyerét. Az anyagi gyarapodásuk magánépítkezéseiken is meglátszik. Színes, heterogén, formagazdagságban tobzódó családi hajlékokat alakítanak ki, olykor annyira túlterhelik az új bővítésekkel a szerény kivitelű régi házakat, hogy az már tűzvédelmi szempontból is aggasztó.
Folyamatos a változás
Hivatalosan az utóbbi négy esztendőben 34 építkezési engedélyt adtak ki, de látni, hogy az építkezési láz ennél jóval nagyobb, hiszen számos felújítással, kisebb-nagyobb javítással szembesülhet nap mint nap a látogató.
A falu népi építészete a Hargita-Hegyalja régióban honos formákat viselte a közelmúltig: két- vagy háromosztatú, részben alápincézett, tornácos házakban éltek az itteniek, impozáns csűrök és más gazdasági épületek tartoztak a bennvalókhoz. Az utóbbi 100–120 évben majdhogynem általános volt a cserépfedél. A helyi formák helyben fellelhető anyagokból valósultak meg a magánépületeknél – kőből és fából –, a téglából építkezés csak a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől terjedt el.
A jelenlegi nyilvántartásokban 85 hagyományos formájában konzervált ház szerepel, 11 védett műemlék kapu, illetve 120 valamilyen szinten festett-faragott székelykapu található itt, de ezek száma az egyszerű, díszítetlen kis- és nagykapukkal összesen 250 körüli.
Távolodik a falu egykori önmagától
Néhai Kovács Piroska (1932–2016) Europa Nostra-díjjal kitüntetett tanárnő, néprajzkutató, helytörténész több évtizedes munkásságának köszönhetően tájházat hoztak létre, és sikerült kellő figyelmet fordítani a székely kapukra, azok védelmére, szakszerű felújítására is. A hagyományőrzés ezen a téren jelenleg is zajlik, csakhogy annyira erős az idegen hatások beáramlása, annyira számottevő a tőke jelenléte, hogy napról napra érzékelni lehet a változást.
Máréfalva kezdi elveszíteni régi arculatát. Mintha törvényszerű és kötelező lenne, hogy csak „katalógus-házat” lehet itt építeni. Nyilvánvaló, hogy nagyot változott az életforma, mások az igények itt is, és – ráadásul – az élet nagy része ma már nem az udvarokon, nem a bennvalókhoz tartozó gazdaságokban zajlik, hanem valahol másutt – városban, külföldön –, és az otthonlét sokak számára csak a kikapcsolódást, a pihenést jelenti. A szabadidős tevékenységek többnyire zárt terekben, nappalikban, a világhálóra csatlakozó multimédiás eszközök segítségével zajlanak.
Jelenleg az önkormányzat telket keres egy újonnan építendő óvodának. Talán ha ez az épület olyan lesz, hogy hagyományt, formát is tükröz, visszahat majd a magánépítkezésekre is. Jártunk már olyan faluban, ahol helyi és anyaországi forrásokból modern, minden igénynek és elvárásnak megfelelő napköziket-óvodákat építettek az utóbbi években, de valahogy úgy sikerült tető alá hozni ezeket, hogy semmi nem emlékeztet bennük a helyre, ahol élünk, nyoma sincs hagyományos formáknak, motívumoknak. Így a felnövekvő gyermekek „elgyökértelenítése” már igen zsenge korban elkezdődhet.
Sikeres kezdeményezés volt az Összefogás Háza Napközi Otthon létrehozása. Ezt az épületet, amely egykor a kántori lakás volt – küllemét tekintve tulajdonképpen egy hagyományos parasztház, amelynek udvarán csűr található –, korábban is az iskola kezelte, de nem fordított különösebb figyelmet karbantartására. A Dévai Szent Ferenc Alapítvány 2006-ban kezdeményezte egy napközi létrehozását, ahol délutáni foglalkozásokon korrepetálnák a tanulókat, de túl ezen olyan foglalatosságokra is megtanítanák a kicsiket, amelyekre otthon nincs lehetőségük. Kezdetben nehéz sorsú, félárva vagy csonka családban élő gyermekek megsegítése volt a cél, de a későbbiekben szívesen kérezkedtek be „rendes” körülmények közt élő nebulók is. Kötött programos és felügyelt tevékenység zajlik itt, amely közösséget épít. Az évek során számos önkéntes segítségével, vállalkozók hozzájárulásával sikerült az ingatlant úgy felújítani, hogy ma már követendő példaként is szolgál. Olyan a ház, mint fénykorában, rendezett az udvara, székely kapu áll előtte, és a csűrt is átépítették, új funkciót nyert.
A hagyomány látható, jól érzékelhető
Kovács Piroska tanárnő munkássága több évtizedet fog át, számos tanulmányt publikált a témában, és konkrét tárgyi hozadéka is van (az ő irányításával új kapuk is készültek), hiszen ennek jegyében alakították ki az új faluközpontot is. Erről Gagyi József társadalomkutató írta, hogy „a szakrális tér – templom, plébánia, egyházi iskola – szomszédságában kialakult az az adminisztrációs központ, ami egyben ceremoniális központ is lett 1989 után”. Az 1976-ban átadott – ugyancsak a központi övezetben elhelyezkedő – kultúrházon, amelyben az önkormányzat is működik, régi kapuelemeket helyeztek el mementónak; olyan térplasztika ez, amely naponta emlékezteti a helyieket a gyökereikre.
Talán épp a változó életmód segíti majd a máréfalviakat abban, hogy kialakítsanak egy helyhez és tájhoz illeszkedő építészeti stílust, amelynek fontos része ugyan a székely kapu, de megmaradnak a hagyományos udvar többi elemei is, új funkciót kapnak a csűrök. Ily módon összetéveszthetetlenné válik, és átmenetet formáz majd a városi és a hagyományos udvarhelyszéki falusi településkép között. Lehetőség, amelyet a helyiek – a közösségi és a magánépítkezések terén egyaránt – kihasználhatnak majd a közeljövőben.
Simó Márton
