Nagy D. István
Fiatalabb korunkban gyakran hallhattuk az alaptételt, mely szerint az energia nem vész el, csak átalakul. Az elmúlt napokban a Kolozs megyei prefektusi szék kapcsán történteket elnézve, ez a tulajdonság a magyarellenességtől sem áll távol, mely némileg átlényegülve, átszabva vagy látszólag mellékvágányra állítva, de mégiscsak ott lapul a háttérben, hogy az alkalmas pillanatban elő lehessen kapni.
És hogy túl sok kétségünk ne legyen, a liberális párt helyi erős emberei bizonyították is, hogy messze nem légből kapott ez a megállapítás. Szinte már iskolapéldába illő az, ahogyan végül egy, a párton belül zajló hatalmi torzsalkodásból és némi koalíciós cicaharcból sikerült alig burkolt magyarellenességtől csöpögő ügyet kreálni, melynek hatásai sajnos messze túlmutatnak majd a megye határain. Mindezt ráadásul vérbeli cinizmussal, egyenesen az erdélyiek érdekeinek hős védőiként is pózolva, gátlástalanul átértelmezve egy megszokott és minden hatalomváltáskor eljátszott politikai aktust – a prefektusok cseréjét –, a közösségnek adott pofonként, „az erdélyi valóságba nem illőként” állítva be, hogy Kolozs megyében magyar ember vezetheti a kormánybiztosi hivatalt. És hogy a kép teljes legyen, egy kis bosszú is belefér. Alin Tișe, a megyei önkormányzat elnöke máris magyar fejek hullását ígéri.
Eltekintve attól, hogy az egész történet messziről bűzlik a kisstílűségtől, a helyi akarnokok sértődöttségétől és bosszúvágyától, mely elsősorban a saját politikai vezéreik felé irányul, a sorok között megbúvó üzeneteket nem árt megszívlelnünk és felkészülnünk ezek hatásaira. Elsősorban keserűen állapíthatjuk meg újból, hogy a békés együttélés mindaddig távoli ábránd marad, míg a román politikusok fejében az erdélyi „valóság” teljességgel eltér attól, amit esetleg józan paraszti ésszel gondolnánk. Alin Tișe elnök úr szavai alapján e világban egy magyar embernek – nem mellesleg hosszas tárgyalások után – egy adott köztisztségbe való kinevezése kizárólag sértő lehet az „erdélyiekre” nézve, és erre csakis a szemet szemért elv mentén lehet reagálni, sürgősen kirúgva egy másik magyart. De szintén e párhuzamos valóságban Erdély érdekei is igen érdekesen jelennek meg, és úgy tűnik, igen előkelő helyen áll ezek között a magyarokkal szembeni védekezés.
Alin Tișe és párttársai mutatványában ugyanakkor az talán a legsúlyosabb, hogy ismét tágra nyitották Pandóra szelencéjét, útmutatóval szolgálva, hogy milyen hasznos és könnyen bevethető eszköz a magyarellenesség, még akkor is, ha azt némi álcázással kell tálalni. És abban biztosak lehetünk, hogy nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy követőkre találjanak. Az említett „erdélyi valóságnak” ugyanis nem kevés híve akad széles e országban.
