Mind elmegyünk egyszer, vannak emberek, akikről ez mégis nehezen elképzelhető, mert olyan nyüzsgő-mozgó, örök elevenséggel élnek egy város közösségében, hogy azt hisszük, ez mindig így lesz, akkor is, ha megöregednek, ez nem történhet meg.
Öcsi bácsi megöregedett, de korából évtizedeket letagadhatott volna az életvitelével, a mindennapokhoz való kapcsolódásával. Generációk meghatározó pedagógusa, mentora volt tornatanárként, majd megszámlálhatatlan ember gyógyítója, miután más utat is választott. Szinte amióta az eszemet tudom, ismertem.
Több szállal is összeköthető az ismeretségünk, de emlékeimben a legelevenebb időszak, amikor édesanyámmal kollégák voltak az egészségügyben. Édesanyám a szemészeti járóbeteg-rendelő asszisztense volt, Öcsi bácsi a fizioterápián dolgozott. Gyakran jártam arra, és kifogtam párszor a gyors kávészüneteket. A fizioterápián gyűltek össze, biztosan nem véletlenül. Arra nem emlékszem, hogy Öcsi bácsi kávézott-e, de ő volt a hely lelke. Az elevenségével, humorával, mindenkire való odafigyelésével.
Aztán, amikor az első, sikertelen felvételim után bánatomban agyonettem magam és kellőképpen átalakult a testem, egyszer rám nézett, és azt mondta, hogy: „Elég! Jövőre is mész, vagy mi?” Attól fogva hetente többször jártam hozzá, és szépen lassan, nem agyongyötörve, újra emberi formámba hozott. Közben láthattam, hogy miként foglalkozik a kezei alá került betegekkel.
Igazából senkit nem tekintett betegnek, engem sem, pedig én is az voltam. A testem reagált egy rosszul megélt lelki folyamatra, és ő pontosan tudta, hogy miként kell ezzel bánni, mi a megoldás. Nem egyik napról a másikra, hanem megértéssel, türelemmel, derűvel, de szeretetteljes szigorral. Alig vártam, hogy mehessek hozzá. Hétről hétre kaptam vissza az egészséges önbizalmamat, a magamban való hitemet, és ezáltal az elvesztett testemet. Azt, hogy a következő felvételin biztosabb lábakon álltam, neki is köszönhetem.
Többször találkoztunk azóta, nem emlékszem, hogy megköszöntem volna. Most teszem. Lehet, azt hittem, hogy sosem késő.