Ilyenkor, október végén a természet lassan megválik ezernyi színből hímzett őszi köntösétől. Már rég kihűltek vándormadaraink elhagyott fészkei, és egyre gyakrabban seper végig tájainkon a tél jeges lehelete. De a gazdák csűrjében széna illatozik, pincéjük polcain almák mosolyognak, és pityókahalmok szunnyadnak vermükben. Az istállóban békésen kérődznek a marhák, s az ólban elégedetten röfögnek a disznók. A kakas még mindig peckesen járkál a tyúkudvaron, s a csebrekben forr a szilvóriumnak való. Lassan minden a helyére kerül, rendeltetésének megfelelően.
A tél közeledtével kissé megnyugszunk magunk is. Leülepednek az indulatok, megtisztulnak a gondolatok. A körülöttünk elcsendesedett világ pedig emlékezésre és számadásra késztet. Mert ilyenkor, októberben van, mire emlékeznünk. Különösen nekünk, magyaroknak. 1849 vértanúi és 1956 mártírjai. Két vérbe fojtott forradalom és szabadságharc áldozatai, neves és névtelen hősei. Harcban elesett édesapák, fájdalmukba beleőszült édesanyák, árván maradt gyerekek. A magyar szabadság barikádjain életüket vesztett diákok, munkások és értelmiségiek. Az egykori túlélők kisemmizett, meghurcolt, földönfutóvá tett, de meg nem alkuvó tömegei.
Ilyenkor, október végén fekete ruhás anyókák lepik el a székely temetőket. És még mindig fürge, bütykös ujjaik munkája nyomán megtisztulnak a hantok. Fényesebben ragyognak a keresztek és a kopjafák. Dolguk végeztével réveteg tekintettel álldogálnak még percekig a rendbe tett sírok mellett. Motyognak is valamit félhangosan. Magukban, maguknak. Vagy talán elhunyt hozzátartozóikkal beszélgetnek? Ilyenkor, október végén a napi rohanásban mi is megállunk egy pillanatra, a huszonegyedik század kiürült lelkű felnőttjei, és magunkba nézünk. Talán. Pedig ideje lenne végre bátran és elszántan beismerni tévedéseinket, belátni, hogy múltunk megismerése és vállalása nélkül gyökértelenek maradunk, játékszerek az ellenséges hatalmak kezében. Ideje lenne végre rádöbbenni, hogy őseink hite, tapasztalata és erkölcsi tartása nélkül felszívódunk a globalizálódó világban.
Ilyenkor, október végén ünnepi díszbe öltöznek folyamatos ittlétünk némán is beszédes tanúi, a székely temetők. Virág és fenyőillat lengi be őket. Néma sorokban kígyóznak feléjük az utódok. Jönnek főhajtásra elődeik sírjaihoz. Öt földrész székely vándorai róják most le kegyeletüket — azok is, akik hazajöhettek, és azok is, akik kénytelenek voltak ott maradni, ahová a sors vetette őket. Mert lélekben otthon vannak ők is. Ott állnak az őseik csontjait őrző temetőkben. Nekik már csak ennyi maradt a szülőföldből. Egy emlékfoszlány. Azt viszont féltve őrzik. Körömszakadtáig. A batyuba kötött anyanyelvvel és szokásokkal együtt. És fellobbannak a lángok. Az emlékezés lángjai. De nem csak azok. Számunkra a reménység, kitartás, és megmaradás lángjai is egyben. És az együvé tartozáséi. Gelencétől Svédországig, Berecktől Amerikáig, Városfalvától Ausztráliáig. S a kioltásukra törekvő jeges szél ellenére is tovább lobognak, konokul. S az est leszálltával virágkoszorúkba font gyertyák millióinak fénye hirdeti szerte a világban, hogy voltunk, vagyunk, és leszünk.
Bedő Zoltán, Helsingborg
