ahogy épp azt mondják, emberiség, világszabadság,
s komolyan hiszik, amit mondanak, mert hihetik…
Ott állnak ők a képen nem látható, mocsárszagú szélben,
melynek mindent átjáró mérgét tüdejükre szíva
ritkán lesz belőlük tevékeny, augusztusi felnőtt,
gyakrabban bölcs és tehetetlen, decemberi öregember…
Örültek, mondanám, ha nem volnék magam is őrült,
és a pokol torkában elakadt szekér mögött dagasztva a sarat
nem az járna az én eszemben is, hogy hiszen csak meg kéne tolni –
ha egy kihűlt évszázad eszkimó módjára didergő költőjeként is
nem ugyanaz a démon csábítana, ami őket,
a derekán fűszoknyát riszáló, trópusi szépség, a halvány esély.