A világ protestáns egyházai október 31-én ünneplik a reformáció napját, s a történet kezdete Luther Márton híres pontjai kiszögezéséhez vezethető vissza, s majdnem fél évezredet kell visszaugranunk a történelemben, hogy megértsük a katolikus páterből lett hitújító szándékait, a wittenbergi székesegyház már akkor is ódon bejáratára kifüggesztett 95 pontok eszmei és erkölcsi üzenetét. A gesztus megváltoztatta Európa arcát, s teljesen új etikai rendet vágott az elmocsarasodott egyházi gondolkodás középkori nádasában.
Igaz, ez a gesztus évtizedeken át tartó háborúkat, nyomort és végtelen szenvedéseket is zúdított a kontinensre, de az többé már nem lehetett az, ami korábban volt. Aztán jöttek Luther után a többiek, Münzer Tamás, Melanchton, Zwingli, Kálvin János, Szervét Mihály, Orániai Vilmos s a mi hitújítóink, a bibliafordítók, zsoltárírók, Szenczi Molnár Albert, Károlyi Gáspár, Blandrata György, Dávid Ferenc és az új hit védelmében kardot emelő Bocskai fejedelem, az érte munkáló Bethlen Gábor, a Rákócziak.
A magyarországi és erdélyi reformáció nem járt oly véres tragédiákkal, mint a franciaországi, németföldi, de az áldozatokat itt is meg kellett hozni, hiszen elég a gályarabságot szenvedett protestáns prédikátorokra, az egyházalapító Dávid Ferenc dévai várfogságára gondolnunk, mégis valami pozitív mérleg állítható fel a régi és az új birkózásának eredményeképpen: a magyar nyelv, a nemzeti művelődés térhódítása, mert ne feledjük el, hogy az arkangyali indulattal prédikáló protestáns papok ellenében a katolikusoknak is ki kellett termelniük magyar nyelven szóló ékesszólóikat. Elsősorban, nyilván, Pázmány Péterre kell gondolnunk.
Egyházi villongások Magyarországon és Erdélyben is voltak, de ezek nem hasonlíthatóak a nyugati véres leszámolásokhoz, a Szent Bertalan-éjszakákhoz, az iszonyú pusztításokat eredményező vallásháborúkhoz. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy jó négyszázötven esztendőknek előtte az első igazi vallásbékét az erdélyi Tordán hirdették meg először, mely toleranciát, kölcsönös elismerést és tiszteletet hirdetett a felekezetek között, s ezt — kisebb incidensektől eltekintve — máig érvényesnek és kötelezőnek tartják a különböző hitű közösségek. S ha voltak is torzsalkodások, azok mifelénk egy-egy helyi vitára mérséklődtek, s nagyobb bajokat csak a Habsburgok kezdeményezte erőszakos rekatolizációs törekvések okoztak. Minálunk egyazon városok főterein, belvárosaiban, egymás szomszédságában állottak a felekezetek büszke vagy szerényebb templomai, s megfértek egymás mellett egyházaink híres skólái is: Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Székelyudvarhely. Ezt az egyensúlyt csak a külső erők és szándékok tudták néha kikezdeni, különben megmaradt az egyetértés és a kölcsönös tisztelet. Még abban is, ahogyan felekezeti iskoláikba fenntartás nélkül fogadták be a más hiten levő ifjakat.
Mondom, a béke máig tart, s két évtizede még az együttműködés is szemmel láthatóan felerősödött, hiszen mi, erdélyi magyarok — legyünk római katolikusok, kálvinista reformátusok, unitáriusok, evangélikusok vagy éppen kisegyházakhoz tartozók — csak együtt léphetünk fel és küzdhetünk identitásunk védelmében.
Ezért közös ünnep számunkra a reformáció ünnepe, ahogyan közös a csíksomlyói búcsúnk is.
