Az évszázadokkal ezelőtti legényavatásokra vannak néprajzi és antropológiai tárgyú források: a sziú indiánok testi épséget is kockáztató próbáin át a kocsmai leitatásig, vesszőfutásokig elég széles skálán mozog a férfiak beavatási szokásrendszere.

Mindegyik ilyen megpróbáltatásban közös, hogy egyszerre történik, serdülő- vagy fiatal férfikorban, és hogy fájdalommal, valamiféle próbával, esetleg magánnyal jár. Egy kicsit meg kell halni, és így átmenni egy másik létállapotba, ahol a kisfiú átadja a helyét a férfinak, teljes jogú tagjává válva a felnőtt férfi társadalomnak, annak minden kiváltságával és felelősségével.

A serdülő fiatalkori ártatlanságát hagyja maga mögött. Be kell bizonyítania, hogy képes a kitartásra és a nehézségek legyőzésére. Egy új életbe lép, újfajta tudással és a férfilét felelősségével.

A férfiaknak valahogy bizonyítaniuk kell, és mivel ma már nem kell vadakat ölni az élelemért, sem ellenséget megskalpolni vagy lándzsára szúrni, sem a fennmaradás érdekében fizikai nehézségeket elviselni, ezért mesterséges helyzeteket kell teremteni.

Napjainkban a sportok – a búvárkodás, a sárkányrepülés, a sziklamászás, a szörfözés –teszik meg ezt, ezekkel viszont az a baj, hogy csak utánozzák az életet, mégpedig erősen szabályozott, mesterséges módon, ahol a kockázat is mesterséges. A hivatásos sportolókat kivéve semmi köze a családfenntartáshoz – az élelem és a menedék biztosításához.

Nem mintha maga az élet nem állítana elénk erőpróbákat. Szenvedés ilyen vagy olyan formában mindannyiunkra vár. Különféle eszközökkel egy darabig elodázhatjuk, kitérhetünk előle, de előbb vagy utóbb szembe kell néznünk vele.

Gyakorló apaként azt látom, hogy ha a fiainkat a széltől is óvjuk, mindent készen kínálunk, mindig megoldjuk helyettük a bonyolult helyzeteket és kirángatjuk őket a pácból, amibe időnként belekerülnek, azzal csak ártunk nekik. Természetesen elérhetőeknek kell lennünk a számukra, rávezetéssel segítenünk kell nekik, de hagyjuk, hogy közben dolgozzanak önmagukon.

Hiszem, hogy ha az ifjú emberek mást se tennének, mint kivárnák és elfogadnák azt, ami nekik lett szánva, feleannyi idő alatt férfiúvá érnének. Mert többet nyerünk az elrendelt nehézségekből, mint ha életünk malma minden zökkenő nélkül őrölne. Ugyanakkor a felnőtt férfivá válásunk része az is, ha tudunk és akarunk is másokért élni – a családunkért, a gyermekeinkért, a közösségünkért, a nemzetünkért.  

Véleményem szerint a férfiasság igazi próbája nem a maratoni táv lefutása, hanem „az előttünk lévő pálya”, amelyről a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetében olvashatunk, ahol Pál apostol a fiatal Timóteusnak a következőket írta: „…a test gyötrésének ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és a jövendő élet ígérete kapcsolódik hozzá”. (1Tim 4,8)

Nagy dolog, ha férfiként, nőként sikerül beavatódnunk az életbe. És ha már megértettük, hogy a beavatás árát érdemes megfizetni, akkor azt is meg tudjuk mondani, hogy miért és kiért.

Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa