Megyünk, hogy meggyújthassuk gyertyáinkat, elhelyezhessük virágcsokrainkat, hogy könnyeinket hullathassuk a holtak arca fölött, apáink, nagyapáink, anyáink, ükanyáink, ükapáink, vagy akár testvéreink, élettársaink, gyermekeink domboruló sírhantjára, de mindazokért az ismeretlen, jeltelen sírban nyugvó őseinkért és hőseinkért is ellobbantunk egy lángocskát, elhelyezünk egy szál virágot, akik értünk éltek, majd haltak hajdanán…

És megyünk, hogy kegyeletünket leróva emlékezhessünk és emlékeztessünk. Hogy tudatosuljon bennünk: az értelmetlennek tűnő, rettegett halál, amely mindig túl korán érkezik, velejárója életünknek. Az életünk is, akár a gyertya, ha egyszer lángra lobbant, ki is fog égni, hamvadni, aludni. Addig ég, amíg táplálja a ,,kanóc", az életerő, a reménység, a hit, a bizalom, a szeretet — majd az emlékezés…

Tudom, lehajtott fejjel mész, testvérem, a kegyelet helyei felé, s bizony el-elgondolkodsz az élet értelmén, vagy értelmetlenségén tűnődsz, mert sokszor azt hiszed, úgy érzed, úgy látod, a halálba torkolló élet mit sem ér, mindhiába a küzdelem, a sok-sok harc, a szenvedés, de még az öröm, a boldogság is, mert végül mindenképpen te leszel vesztes és a Halál a győztes…

De vesd tekintetedet az ég felé is, mert szeretteid, halottaid arca nemcsak abból a hantból néz vissza rád, amely fölé éppen hajolsz, nemcsak az a föld, amelyen éppen állsz, hanem a fejed fölött ragyogó csillagos égről is, mi több: a csillagos ég maga az az Arc, mely előtt most fejet hajtasz, melyet oly régóta keresel. Mert onnan jön a gondviselés, mert szeretteid szellemi ereje árad beléd, amíg csak élsz és emlékezhetsz…

Így állj meg tehát a temetők sírhantjainál, így gyújts gyertyát, így helyezd el virágaidat, így ródd le kegyeletedet, vigyázva, észrevéve, megértve, hogy életednek nemcsak hosszúsága van, hanem mélysége is. És így imádkozz a holtak arca fölött…